mpter Creative Commons License 2006.11.24 0 0 8473
Ezt a firkát még a versenyt követő 2 hétben írtam. Azért nem dobtam fel akkor, mert gondoltam lesznek még gondolataim az idő múlásával, de nem így alakult :) Így ez van:

"Reggel 5 óra előtt picivel keltem fel, bár már ébren voltam régebben az egyik lakótárs korai kelése miatt. Nem kapkodva felvettem a kikészített futóruhát (rövid leging és trikó). A futó övembe már előző este bekészítettem a (szerintem) szükséges kiegészítőket (Ca ampulla, Mg, ampulla, só, tapaszok, Coffein tabletta és némi euro). Míg a később fontos nagyobb dolgokat előzőnap délután leadtam megjelölve a szerintem esedékes frissítőpontra.
Hat órakor indultak a buszok a rajthoz (Akropolis) ami kb félóráig tartott. Még mindig sötét volt, de nem fáztam. 22 fokot mutatott a hőmérő és felhőtlen egünk volt. Ebből már sejthető volt, hogy fázni nem fogunk . Kis bemelegítés, tempólatolgatás a futótársakkal gyorsan áthidalta a fennmaradó kis időt a rajtig. És bummmm. Nekilódultak a futók. Ki komótosan, ki tempósabban. Vártam még pár percet, hogy tisztuljon az út és bemelegedjenek az izmaim. Az adrenalin szintem a helyén volt, amiben az egész rajtceremónia nagy szerepet játszott. Szerencsére attól, hogy az elejét elfutom nem féltem, mert sikerült már függetleníteni magam a többi futótól és csak magamra figyelve, érzéseim szerint futni.
Terveim szerint az elején kicsit ütemesebben mentem – az első marathon/ötven kilóméterig – hogy kihasználjam a még enyhébb idő előnyeit. Az időjósok szerint maximum 29 fok várható árnyékban. Mint később láttam egy hőmérőn végül is csak 5 fokot tévedtek. Egy benzinkútnál 34 fokot láttam.
A gyakori frissítőpontok (3-4km) az elején felváltva ettem/ittam egy kicsit, majd ahogy ránk zuhant a hőség ez picit megváltozott. Állandóan volt nálam fél liter víz, amivel hol a sapkám, hol a torkom-locsoltam. Nyolcvan kilométerig a tenger mellett futottunk ahol több szakaszon jobbról a sziklafal, balról a tenger és a perzselő nap és alulról a meleg aszfalt volt. A nap erősödésével arányosan – terveim szerint – lassítottam. Ekkor ért utol Szabolcs. Egy-két szót váltottunk, hogy ki hogy van, majd lassan távolodva elhagyott. Jó darabig ő volt az utolsó magyar, akivel találkoztam. (Legközelebb az utolsó előtti ellenőrző ponton, 240 kilométer körül találkoztam vele. Akkor egy szakaszt együtt gyalogoltunk Ákos kíséretében. Ők sajnos fizikálisan fáradtak meg én „szerencsére” csak fejben.) róttam tovább a kilométereket és még jó darabig sikerült kiiktatnom a negatív, visszatartó gondolatokat. Figyeltem a lépteimet gyönyörködtem a tájban a felhőkben, elvesző hegyekben. Az első limitállomásra érve leültem enni némi rizst, bevettem a Mg-ot és legyurattam a lábaim. Itt elég konkrét állapotban voltak már. Bármely végtagom képes volt begörcsölni. A legmókásabb az álkapcsom volt evés közben. Szerencsére az elején beköszönő izomfájdalmam nem fokozódott, igaz stagnált, de szerencsére nem volt zavaró, a végén már észre sem vettem. Itt utolért Tamás, aki szintén gyuratott, majd elviharzott András is, a szó-szoros értelmében. Őket már csak Spártán láttam legközelebb és 240 kilométerig ők voltak az utolsó magyar futók, akikkel találkoztam. Itt egy kis plusz energiával látott el, hogy közeledett az este, enyhölt a hőség, szépen lassan. Megkezdtük az első hosszabb emelkedőt. A domb tetején volt a lámpám, de már az alján kezdett sötétedni. A rendezők adtak egy kis kézi lámpát, ami szerintem csak vicc volt, mert azzal túl sokat látni nem lehetett és ráadásul az égője kb 3 kilométert bírt ki. Szerencsére az egyik kísérőnk áthidalta egy kölcsönlámpával ezt a kis problémát (ezt leadtam mikor felvettem a sajátom, és elküldtem Spártára; a bibi csak az, hogy nem érkezett oda). A hosszúpólóm is itt volt, de azt inkább elküldtem a nagy hegy alá, hogy majd ott lesz rá szükségem. Tovább küldhettem volna, ugyanis a hegyre fel egy folyamatos, izzasztó bár lassú futás volt így nem fáztam, viszont lefelé már szükség volt rá részben a kisebb erő, részben a ránk köszönő hajnal miatt. A hegytetőre 6 óra körül értem fel. Utána egy kényelmesebb, dimbes-dombos szakasz következett elég hosszan. Kis idő után lekerült a fejlámpa és a hosszú-fölső is. Kezdődött újra a meleg szakasz. Ekkor már elég sokat gyalogoltam és szinte minden frissítőpontot kihasználtam. Még aludtam is kétszer. Egyik alkalommal 5 percet sikerült, majd később 3 perc jött össze. Ezek persze nem fizikai pihenések voltak, csupán mentális élmény. És eljött a következő hegy. A kiírás szerint felmegyünk, lemegyünk és Spártán vagyunk. Gondoltam én! A kölcsön órámra nézve voltak kétségeim ezzel kapcsolatban, amik később beigazolódtak. Elindultam felfelé persze gyalogolva igaz erőltetett menetben, néha belefutva. Elértem egy frissítő pontot és még mindig felfelé, majd végre hegytető és lejtő kb 5 percig. Ez a bő hatvanperces hegymenet után elég csekély volt. És újra fel hosszan. Hatalmas sziklás-, az útmentén megmetszett hegyek körülöttem, legalább a látvány szép volt, bár ekkor már nem ment annyira az erre figyelés. Hosszú órákat „vonatoztam” a hegyek között föl le majd megláttam Spártát, nagyon messze, bár az ellenőrző pont szerint tíz kilométer sem volt már. Végre elindultam lefelé, hosszan. Bevallom a végére már ezt jobban untam, mint a hegymenetet és a lábaimnak is kevésbé tetszett ez a pálya. Ez van. Gyerünk tovább! Mondogattam magamba. Fogytak a kilométerek . Elértem az utolsó előtti frissítőt. Itt végre találkoztam magyar futókkal. Szabolcsot és az Ákost értem utol. Részben örültem a találkozásnak, hogy beszélgethetek sorstársaimmal, de szomorú is voltam, tudván, hogy ők sokkal előttem voltak és én annyit nem gyorsultam, hogy utolérjem őket. Sajnos mindkettejüket keményen amortizálta a verseny, ezért csak imitálták a gyaloglást is. Szerencsére azért mindketten beértek. Az utolsó frissítőpont már Spártán volt alig 2 kilométerrel a vége előtt. Gondoltam futok egy kicsit. Mint utóbb kiderült ez merész gondolat volt. Bár végig tudtam futni az ezernyolcszáz métert, de talán a verseny leghosszabb szakaszának bizonyult. Pedig tapsoló emberek az ablakokban, biztosító rendőrautó mögöttem és egy lelkes bicós kissrác mellettem, aki az utat is mutatta. Szóval minden egyben volt, csak már annyira ott akartam lenni, hogy a méterek is kilométereknek tűntek. Végre megláttam az egy pontba csoportosult tömeget. Ebből arra következtettem, hogy ott a vége, bár még Leonidaszt nem láttam. Igazam lett! Feltűnt a szobor is! Odaérve megérintettem a lábazatát és ráejtettem a fejem. Pár pillanat, majd felemelkedtem. Megkaptam a koszorút és vizet…majd az elékplakettet is. Készült 1-2 fénykép, majd elindultam boldogan és elégedetten. Lefelé menet a doki elcsípte a grabancom és leültetett. Levették a cipőm és lemosták a lábfejem. Előtte mondták páran, hogy nincs is megfáradt arcom, nem látszik a mögöttem lévő 245,3 kilométer. A doki is így látta mert a lábápolás után intett, hogy haladjak, mert vannak még futók akik segítségre szorulnak.
Innen elballagtam Tamással és écssapjával kajólni egyet, de a vega-girosz kifogott rajtam. Nagyon egyben volt a gyomrom, nagyon kívántam a meleg ételt, de nem tudtam lepréselni a torkomon aznap már egyáltalán nen is ettem. Egy segítőkész taxis elvitt a szállásra, lefeküdtem fél órára, hogy a versenyzáró ceremónián ott lehessek, de „nem tudom miért” az ébresztőórát nem hallottam és csak reggel 8 óra körül másztam ki az ágyból."

Úgy terveztem a verseny után pihenek 1 évet, azaz visszaveszek a futásból egy kicsit és egyenlőre így is lett. Heti pár óra futás és jó-pár óra barlangászás tölti ki a sok futás hiánya miatt kialakult űrt.