Látomás


A Hold már az ég tetején tanyázik.

A farkas ordít, s minden lény fázik.

Aztán ha eljön a pillanat alkonya,

Eltakar mindent a ködnek fátyola.

Hideg fuvallat csapja meg arcodat,

Meg kellene vívnod saját harcodat,

De a félelem, érzed erősebb nálad,

Idegenek lakják magányos házad.

Felkelsz és hallod: reccsen a padló.

Lámpáért nyúlnál, villan egy sarló.

Megdermeszt a rémület, félsz, mint még soha,

Körülötted elmosódott rémalakok sora.

Sikítanál, nem jön ki hang a torkodon,

Rögtön elgondolkodsz a saját holtodon.

A szellemek hozzád közelebb lépnek,

Ha elfutnál, tudnád, hogy úgy is utolérnek.

Közel hajol az egyik, érzed lehelletét,

Bűzös, rothadó csontok fanyar keverékét.

Felfordul a gyomrod, és feléd suhint a sarló.

Hátrahőkölsz, és újra megreccsen a padló.

Felgyullad a villany, te hunyorogsz, hogy láss,

Végetér a szörnyű, rémes látomás.

Csak álom volt, vagy láttad? Nem tudod már.

Összedőlt a sötét, undok fellegvár.