Egyszer régebben egy haveromnál voltam 1 másik városban. Vonattal mentem. Keveregtünk, dumáltunk egész délután. Még jóval hazaindulás előtt +hívott 1 sörre közel a pályaudvarhoz. Közben itt is dumáltunk és vitatkoztunk az élet nagy dolgairól. Az 1 sörből 2 lett, az idő is nagyon elszaladt. Az órámra néztem, gyorsan elköszöntünk egymástól aztán siettem a vonathoz, mert ez az utolsó vonat volt. Már a csehóban éreztem h nagyon kell, de ott nem mentem el, nehogy lekéssem, gondoltam a vonat 15 perc múlva úgy is indul, ha tovább nem is de addig ki fogom bírni. Elég furcsa érzés volt feszülő holyaggal úgy sietni, de muszály volt. Felszálltam és egyre türelmetlenebbül vártam h induljunk, mert ugye az állomáson álló vonaton nem szabad a wct használni, csak a nyilt pályán. 1, 2 perce már el kellett volna indulnunk, de a szerelvény nem mozdult. Rettenetesen kellett hugyálnom, már azt se tudtam, hol vagyok. ugy ültem h ne lássák mások h mi a bajom, meg h fogdosom, mert másképp bepisiltem volna. Úgy mocorogtam ott ültömben, mint 1 idegbajos. A járgány csak nem akart indulni, már jó 10, 15 perc is eltelt... folyt. köv.