A bor több mint alkotórészeinek fizikailag-kémiailag leírható összessége. A kutatók persze vizsgálhatják a cukor, a savak, az alkohol, a glicerin és a szén-dioxid arányát, de amikor ezt teszik, akkor csak egy alkotórészekre bontható folyadékot elemeznek. A borból ennél több mutatkozik meg, amikor a borívóval, a borkóstolóval találkozik. Megízlelheti, vizsgálhatja a színét, érezheti az illatát, ám a borhoz társítható élmények ennél jóval többet mutatnak. Lehet a borban valami spirituális, és itt elsősorban nem a túl sokat ívó kavargó álomképeire kell gondolni. Ez a spiritualitás, ez a "lélek" akkor tárul fel, ha a borhoz a kultúra összefüggésében közeledünk . Amikor azt mondjuk, hogy a bornak lelke van, akkor többet állítunk mint csupán azt, hogy a bor élőlény. Ez a lélek az emberben van. Az ember társítja e lelket a borhoz, miként oly sok mindenhez a kultúra világában. A bor kulturális sokszínűsége, szellemi gazdagsága nagymértékben segíthet bennünket abban, hogy életünket emberibbé és élhetőbbé tegyük, ha megértjük a bor igazi üzenetét. Ez pedig a mítoszokba rejtett üzenet. Az ember által a mítoszok segítségével véghezvitt teremtő és önteremtő folyamat régmúltjába vezető szellemi utazás során feltárul a bor szerepe az ember természetből való kiválásának tudatosításában és egyben a természet erőinek megszelídítésében. A mítoszokban a bor jelképezte az ember felsőbb hatalomnak való alávetettségét a halál és a szenvedés keserű poharaként és az ember Istenhez való felemelkedését szolgálta, mint a vigasz és a remény itala, az áldozatok nélkülözhetetlen kelléke, az ünnepek elmaradhatatlan kísérője, a művészetek újító ihletője és a megváltás kelyhének isteni nedűje. A bor a termékenység, az élet és a halhatatlanság ősi szimbóluma, a vérrel azonosított mitológiai jel. A Napistennek áldozott bor az óhettita rítusokban jelent meg először (később a római mitológiában is bort áldoztak Jupiternek). A borral szoros kapcsolatban áll a görög mitológia Dionüszosza (a rómaiak Bacchusa), mint az öröm, a mámor és tombolás istene (meghaló és feltámadó istenek). Az Ószövetségben az öröm jelképe (Noé). A keresztény felfogás Krisztus ószövetségi előképének tekintette Melkishedeket, aki Ábrahámnak kenyeret és bort nyújtott át. A kereszténységben az Istennel kötött újszövetség jelképe, Krisztus kenyér és borszíne alatt van jelen az áldozatban, s az oltáriszentségben a bor vérré változik (ennek előképe a"kánai menyegző", ahol Jézus a vizet borrá változtatta). A magyar népköltészetben a bor a legény, a kenyér a leány szimbóluma. Régi, pogány szokás szerint a ház vagy a házi tűzhely istenének, ill. a tűz szellemének bort cseppentettek a földre vagy a tűzbe (italáldozat). Faluhelyen a megkötött alku megpecsételéseképpen szokás volt boráldomást inni.