Vasárnap láttam Az ünnepet a Pestiben.

Kemény, nézzed, cyanne. Egy dán család tragédiájáról szól, azt kell mondjam, ha jó színészek lettek volna benne, nagyon tetszett volna. Kamarás nem volt olyan borzasztó, amilyenre számítottam, de hát nem jó ő, ez a helyzetszituáció. Hegyiről nem is ejtenék szót, annyit nem ér, Pindroch Csabánál meg mindig megállapítom, hogy sokat betegeskedhetett a főiskolán, kivált mikor a beszédtechika-órákat tartották.

Hegedűs D.-nek nagyon jól állt a felfuvalkodott, gazdag családfő szerepe. Egész jó kondiban van, megszűnt rózsaszín kismalacnak lenni, ettől szálkás-inas lett az arca, aminek rezdüléseit nagyon jól alkalmazta a keménység kifejezésére.

Eszenyi egész jót rendezett, bár nagyon sok ötletet már láttam máshol is megvalósítani. Bizonyos helyzeteket kifejezetten különlegessé tettek a rendezői elgondolások, ilyenkor mindig elővesz a kíváncsiság, ezeket vajon a szerző beleírta a darabba, vagy tényleg rendezői lelemény.

És hát állandó vesszőparipám, a közönség. Minden eddigit felülmúlót alakított. Volt tőlünk jobbra egy néhány fős, erősen huszonéves csoport, aminek tagjai nagyjából úgy viselkedtek, mintha egy mesejáték matinéelőadásán ülnének. Modern darab lévén láthattunk néhány pikánsabb jelenetet, szexuálisat például, vagy olyat, amikor a megalázás arculpisilés formájában nyilatkoztatott ki, na az óvodások ezeken hosszú percekig visítva röhögtek. Gondolom zavarukban. Megáll az eszem, komolyan. Nem mintha azt támogatnám, hogy kőarcú, zsírsznob közönség járjon színházba, de valami árnyalatnyi kulturáltságot minimum elvárnék. Színház!!! Nem autósmozi, nem angolpark, színház!! Kíváncsian várom, mikor jön el az idő, hogy túl tudok lépni ezen a mániámon.