manbo Creative Commons License 2006.10.18 0 0 8356

Egy kis élménybeszámoló,hátha valakinek kedvet csinál.

Az utolsó 20 kilométeren leszállok a vonatról. Látni szeretném a híres panorámát, ahogy az utazó beér a Chamonix-i völgybe. Na és persze itt ér le a futópálya a 142. km-hez. Innen már csak 16 km. Rövid, gyors, jól futható szakasz.

Európa legnehezebb és leghosszabb terepfutó versenyére érkeztem. Két nagy hátizsák és egy síbot, egyszerű hegyi utazónak nézek ki. Gyalogolok jó pár km-t a forgalmas úton, és figyelem a hegyeket, ahol majd futnom kell pár nap múlva. Vajon mit érzek majd itt, fogom-e bírni. Nézem a csúcsok havas, szikrázó sapkáját, hallgatom a patakok lefutó csobogását, de választ nem kapok gondolatkérdéseimre. Végül stoppal érkezem Chamonix-ba. Elsétálok nagy csomagjaimmal a főtérre. Már építik a verseny célját, pedig még 2 és fél nap a rajtig. Leülök egy közeli padra, és előszedem az otthonról hozott grízes tésztát. Ráöntök vagy fél üveg lekvárt, és bepuszilom, amennyit csak bírok. Itt bizony kell majd az erő. Lassan telnek az utolsó napok, órák. Problémát csak a saját gondolataim okoznak. Mindent megbeszélek magammal, döntéseimben nincs külső segítség, kontroll. Idővel egyre jobban bízom magamban, megszáll a nyugalom.

Eljön a rajt pillanata. Hiába állok a mezőny elejére, a tömeg mégis a hátsó sorok felé szorít. 2500 mindenre elszánt izomember szorít össze, megkönnyebbülök, amikor végre nekivágunk. Mint a szellem, ami kiszabadult a palackból. A temérdek ember nekifeszül.  Hamar kialakul az élboly. Úgy 10-15-en lehetünk. Megy a viccelődés, mindenki figyeli a másik reakcióit. Furcsa, hogy két színes bőrű, vékony srác is itt fut velünk. Elég szívósnak néznek ki, de hát itt mindenki nagyon kotta. Az első komoly emelkedőn megrostálódik a mezőny. Csak hárman maradunk. Én Christophe hátára tapadok. Egy lépéssel sem tágítok mögüle. Ő a tavalyi győztes, hát úgy gondolom, vele kell maradnom. Van még velünk egy furcsa srác, olyan combokkal, mint egy gyorskorcsolyázó. De Ő idővel eltünik a sötétben…

30 km-nél megnyomjuk az első nagyobb hegyet. Lassacskán még valakinek a fénye feltűnik mögöttünk. Pont a hegytetőn ér utol. Nahát, Vincent! – mondom meglepődve. Bár igazán nincs min csodálkozni, ha a tavalyelőtti győztes ér utol. Következik az egyik nagy lejtő. Hát nem egy parádé! Még vagy öten megelőznek. Fogalmam sincs, hogyan bírnak így futni lefelé a sötétben a vizes füvön és köveken. Botladozva próbálok lépést tartani velük, de belátom, hogy a túlélés most fontosabb. Leérünk a völgybe, éjfél elmúlt.

Újabb fölfelé következik. Két éve itt már gondjaim voltak, de ez most más. Megnyomom az emelkedőt. Sorra előzök mindenkit. Büntetek a lejtős „alázásért”. Elég jól megy, mert azt látom, hogy nincs már több lámpa előttem. Csak az égen a millió csillag és a gőzölgő leheletem. Megtalálom a saját tempómat. Érzem,hogy a környezetem, részévé válok. Fantasztikus érzés, amit a hatalmas sötét hegyek megsokszoroznak. Félelembe ágyazott biztonság vesz körül, és érzem, hogy nem tudok hibázni. Furcsa úgy futni órákon át nehéz terepen, hogy még csak meg sem botlom. Működik a tökéletes egyensúly a tökéletes harmóniában.

A lejtőkön azért Vincent utolér. Elég meggyötört az arca, nem esik túl jól neki. Minden emelkedőn utolérem. Szórakoztató kis játékunk az éjszakában így néz ki: ő a lejtőkön jól elfut, én pedig az emelkedőkön utolérem. Beérek Courmayer-be hajnal háromnegyed 4-re. Semmit nem frissítek, de így Vincent sem ehet. Most nem engedjük el egymást.

Furcsa kis funclub alakul ki, itt az olaszoknál. Ugyanis mindenki nekem szurkol. Szurkolóim magja kissé alkoholos. Valószínűleg átmulatták az éjszakát, és hazafelé menet meglátták, hogy futóverseny van. Fut egy francia nagy darab valaki 2-es rajtszámmal, megy egy pici kis akárki 3021-essel. Nosza akkor Forca Piccolo. Amíg út van és bírják, körülöttem futnak, és a képembe ordítanak. Mille Grazie! Ez jobban felébresztett mint egy kávé. Tovább nyomjuk Vincenttel, megy a csata. Lassan elhúz tőlem, és közben szép lassan megvirrad. Mindig szép a hajnal, de ha az ember átfutja az éjszakát, és egy új napra virradóan is fut, akkor nem csak egy új napot kap, hanem egy újabb életet is… a legmagasabb hegy következik (Grand Col Ferret, 2537 m). Helikopter közelít, leszáll, stáb ugrik elő belőle. Gyors riport, fut mellettem az operatőr, a riporter, a hangosító. Kérdezgetnek, én meg szórakozom velük. Gyorsítok és élvezem, ahogy a kameraman lesavasodik és lemarad. Mindegy, én lassan 100 km-nél járok.

Fent fagyott minden, de a naptól gyorsan melegszik az idő. Nagy lejtő következik, végig Vincent után érdeklődöm, 5-10-12 perccel vezet előttem. Mögöttem Marco Olmo jön kb. 20 percre. Champex Lac-hoz érve meghallom az alpesi kürtöket. Ezt mindig akkor fújják meg, amikor az első odaér. Tehát Vincent nincs sokkal előttem. Mire ezt átgondolom és megértem, egyszer csak meglátom előttem gyalogolni. Utolérem, megállok, hogy megtudjam, mi a probléma. Azt mondja, nincs jól, le kell feküdnie aludni. Én biztatom és beszélgetek vele úgy 5 percet. De látom, hogy tényleg rosszul van, és egy csodálkozó gondolatot teszik, hogy ezt a versenyt akkor én megnyerem! Ez azonban csak egy pillanat. Amint hátra nézek, ott terem a semmiből Marco, és ahogy jött, úgy megy is. Állva hagy a csodálkozásban. Fú!!! Próbálok menni vele, de nincs sok esélyem. Az öreg úgy megy felfelé, mintha felvonó húzná. Vincent megadja magát és kidől, én meg az öreg Marco-t próbálom legalább látótávolságban tartani.

Újabb lejtő, eldőlni látszik a verseny. Marco legurul, én meg lepattogok, így egyből 9 perc a hátrányom. Újabb emelkedő, 14 perc, majd lejtő, 24 perc az előnye. Beletörődöm, hogy őt már nem érem utol, csak a célban, így berendezkedem védekezésre. 142 km-nél – ahol néhány napja leszálltam a vonatról – a mögöttem lévő futóra azt mondják, hogy 13 percre van. Tíz kilométerrel ezelőtt még 50 perc volt az előnyöm… Ettől megijedek. Mindent eldobok a kezemből, és makacs tempóra váltok. Most tényleg nyomom. Semmi nem számít. Egy gyors toalett (egy parkoló szélén, úgy száz ember között) sem tudja megtörni a lendületem. Nem szeretnék ismét az utolsó kilométereken lemaradni a dobogóról. Végül egy angolul „jobban” beszélő francia közli, hogy nem 13 perc, hanem 30 perc az előnyöm (thirteen - thirty). Végre ettől megnyugszom, már csak 3 km van hátra, jól ismerem a pálya végét. Már az sem tud felbosszantani, hogy néhány szimpatikus szurkoló közli, hogy még 6 km a cél. Csak legyintek, megszállt már a nyugalom és a beteljesülés élménye. Fantasztikus az utolsó pár kilométer. A tudatom jelzi, hogy sikerült, elértem, amit akartam. Öröm áramlik szét a testemben, megjutalmazva minden egyes sejtemet. Nyomtalanul eltűnik minden fájdalom, légzésem pehelykönnyűvé válik, szinte lebegek az út fölött. Hálával érintem meg a bokrokat és a fák törzsét, simogatom a körülöttem lévő természetet. Tudom és érzem, milyen sokat kaptam tőlük, és most próbálok az érzéseimmel átitatott hálát adni nekik. Könnyen megy, hisz most ez a világ legegyszerűbb dolga. Harmóniát találni az ember és a természet között.

Aztán házak, emberek, őrjöngő tömegek és minden, amit a civilizáció adni tud. Egy célkapu, amin befutok, és végre megállhatok. Majd számok és betűk:  2. hely, 21 óra 37 perc. De ami fontos, és igazán számít, azt csak én láttam, és csak én éreztem. Az átélés és beteljesülés azon pillanatát, amint a körülvevő természet osztozik az örömömben. Ekkor én vagyok a hegy, a hegy pedig én. Ugyanolyan vagyok, mint bárki, semmiben sem különbözöm másoktól.

Mindenkinek kívánok hasonló élményeket, hisz az átélést nem egy táv hossza adja, hanem a kihívás vállalása.

 

Üdvözlettel: egy terepfutó