Amiket most olvasgatok, eléggé megfekszi a gyomromat. Hawking ugyanolyan összetett személyiség, mint Einstein. A különbség csak az: Einsteint egy hét után megértettem. Hawkingot már egy fél éve nem.

– Nincs Isten — felelte tömören Stephen Hawking Shirley MacLain kérdésére, aki misztikus élményeken átalakuló világszemléletét próbálta ütköztetni a tudóséval.5 Ez a kurta válasz szinte nyilvánvalónak látszik egy természettudóstól, a kimondáshoz azonban hosszú évek kérdõjelei vezettek, személyes és családi sorsa, tudományos gondolatai során.

Pedig misztikus momentumokban Hawking élete sem szûkölködik, õ látszólag mégsem hajlik a transzcendens felé. A kísérleteket, melyekben a fekete lyuk teóriáját a keleti miszticizmus néhány elgondolásával próbálták analógiába állítani, egyszerûen “divatos szemétnek” nevezi. Õ inkább megalkotójuknak tartja magát, mintsem hogy rettegve szemlélje az ismeretlent.6 Számon tartott történetei legfeljebb a kiválasztottság tudatát növelhetik tudattalanul.

Már születésének napja is figyelemre méltó, ami 1942. január 8-ára esett, éppen Galilei halálának 300. évfordulójára. Bár Hawking nem tulajdonít ennek túl nagy jelentõséget, hiszen — mint hangsúlyozza — körülbelül még kétszázezer gyerek született ugyanezen napon, mégis e véletlen folytán mintha kicsit Galilei szellemi utódjának tartaná magát, és sokszor megemlíti ezt az érdekes egybeesést. A családi anekdoták egyébként is végigkísérik egész élettörténetét. A háború alatt Londonban éltek. Stephen kétéves volt, mikor egy bombázás során majdnem meghaltak, mert találat érte a házukat, de szerencsére nem tartózkodtak otthon. Késõbb — Hawking nyolcéves korában — a család St. Albans városába költözött. Apja nagy gondot fordított taníttatására, mert meggyõzõdése volt, hogy ez a sikeres karrier alapja. Anglia legjobb magániskolájába akarta íratni, de fia a felvételi napján megbetegedett, és így elesett ettõl a lehetõségtõl. Ezek után a kissé csalódott apa St. Albans egyik magániskolájába íratta, mint késõbb kiderült, maximálisan beváltva a hozzá fûzött reményeket. Inspiráló intellektuális légköre Hawkingot is magával ragadta, annak ellenére, hogy a diákoktól sokat követeltek. Szûkebb baráti körével együtt az osztály, sõt az iskola legjobbjai közé tartozott, azok közé, akik kihívásnak élték meg feladataikat. Elhivatottságára jellemzõ volt, hogy mikor a család egy egész éves expedíciót tervezett Indiába, Hawking nem követte õket, mert nem akarta félbeszakítani tanulmányait. Barátai körében központi szerepe volt, bár nem õ tûnt a legtehetségesebbnek. Egyszer, tizenkét éves korában két barátja kideríthetetlen okból fogadott egymással egy doboz csokoládéban, hogy Hawking nem fut majd be semmilyen karriert életében.

Kinézetre vézna, kistermetû, ügyetlen fiú volt, aki azonban könnyed, fecsegõ beszédstílusával elkápráztatta társait, olyannyira, hogy ezt külön szóval, “Hawkingese”-nek is nevezték. Kissé különcnek tartották, de nemcsak õt, hanem egész családját. Tipikus értelmiségieknek, “kékharisnyáknak” írták le õket, akik nem sokat törõdnek környezetükkel, belsõ értékeikkel azonban annál többet. Sokáig egy londoni taxi volt az autójuk.

Úgy tûnik, középiskolája befejeztéig zökkenõmentesen alakult élete. Az egyetlen említésre méltó zavaró momentum apjával kapcsolatos, aki mint kutató orvos, a trópusi betegségek specialistája, évente több hónapot töltött távol családjától. Hawking számára ezért gyerekkorában az apa jelentõsége a hiánya miatt növekedett meg. Távoli figurának tûnt számára. Utazásai olyannyira beépültek a család életébe, hogy Stephen egyik húga sokáig minden apát költözõmadárnak képzelt, akik évenként naposabb vidékre vándorolnak.7

Hawking intellektusa azonban töretlenül fejlõdött, így természetesen következett az oxfordi egyetem megkezdése, már tizenhét éves korában. Ekkor jelentkeztek elõször pszichés zavarok az életében. Bár továbbra is tehetséges tanulóként tartották számon, különösen az asztrofizikával kapcsolatos intuitív meglátásai miatt, mégsem találta a helyét, unta az egyetemet, talán nem jelentett számára elég komoly kihívást. Barátaitól, családjától elszakadva magányosnak érezte magát, depresszióba esett. Viszonylagos lelki egyensúlyát a második évtõl a rendszeres sportolással sikerült visszanyernie. Oxfordban és Cambridge-ben is nagy hagyományai vannak az evezésnek, a két egyetem a mai napig is összeméri évenként erejét ebben a sportágban. Hawking kormányos lett, s talán e szerep is segített depresszív tünetein úrrá lennie.

Érdemei ellenére nehéz diáknak tartották tanárai, akit inkább az ivás, semmint a munka érdekelt. Az anekdota szerint záróvizsgáján azért kapta mégis a legjobb osztályzatot, hogy így Cambridge-be mehessen Ph.D. ösztöndíjasnak. Nem kis részben azért, hogy megszabaduljanak ettõl a “bajkeverõtõl”.

Ám az új környezet, az új iskolakezdés ismét a pszichés problémák felerõsödésével járt együtt. Bukdácsolt, nem volt elég alapos a matematikai tudása, nem volt képes kiválasztani kutatási területét. Úgy tûnt, hogy elveti terveit, bizonytalanság, pszichés labilitás jellemezte. Szinte ezzel egy idõben egészségi állapota is romlani kezdett, furcsa tünetek jelentkeztek nála. Apja — Hawking elõzõ nyáron tett közel-keleti útja miatt — valamilyen trópusi betegségre gyanakodott. Végül is hosszas orvosi kivizsgálás eredményeként diagnosztizálták betegségét; egy ritka, gyógyíthatatlan moto-neuron betegségben szenvedett (amyotrophias lateralis sclerosis), mely a motoros beidegzõdés gyors elhalásával pár év alatt teljes mozgásképtelenséget eredményez, miközben a gondolkodás és más agyi funkciók sértetlenül fennmaradnak. A rohamosan progrediáló folyamat a légzõizmok elsorvadásával két-három év után halálhoz vezet.

A diagnózis közlését követõen Hawking mély depresszióba esett. Egy elsötétített szobába zárkózva ivott és Wagnert hallgatott. Azon a szilveszteren ismerkedett meg azzal a lánnyal, aki késõbb a felesége lett. Erre a periódusra datálja a relativitáselmélet megértésének kezdetét is.8 Az újrakezdésben segítségére lehetett mélyülõ kapcsolata és betegsége egyaránt. Folyamatosan hangoztatott véleménye, hogy soha nem ért volna el ennyit, ha nincs a betegsége. “Azt hiszem, most boldogabb vagyok, mint betegségem elõtt. Azelõtt céltalan volt az életem, sokat ittam. Mikor valaki elvárásai a nullára redukálódnak, mindent képes értékelni, ami megadatik neki.”9 A halál, a betegség legyõzése végre elég nagy feladatot jelentett a számára. Elkezdõdött “versenyfutása az idõvel” — ahogy emlegetni szokta.

Doktori ösztöndíjas évei vége felé érte el elsõ sikerét. Saját kutatási területén nem haladt elõre, közben egészségi állapota is egyre rosszabb lett, egy idõ után már bottal járt, beszéde vontatottá, nehezen érthetõvé vált. Ekkor véletlenül megismerkedett egyik doktorandus társának témájával, aki akkor a legismertebb elméleti csillagász (Fred Hoyle) mellett dolgozott, segítve õt elméleti alapvetéseinek alátámasztásában. A világegyetem keletkezésével kapcsolatban akkoriban két nagy elmélet vetekedett egymással; az állandó állapot (Steady State) elmélete, és az õsrobbanás (Big Bang) elmélete. Fred Hoyle az elõbbi mellett foglalt állást és gyûjtött bizonyítékokat. Ennek egy részterületét adta ki matematikai bizonyításra ösztöndíjas diákjának, aki Hawking unszolására megismertette vele témáját. Hawking titokban egyre intenzívebben foglalkozott a problémával, míg végül megoldotta azt, ám az eredmény Fred Hoyle elméletét nem erõsítette, hanem cáfolta. Bár a tudós nem volt meggyõzõdve teóriájának helyességérõl, egy tudományos elõadáson mégis mint tényt szerepeltette. Hawking, kihasználva az alkalmat, a végén felállt, és bebizonyította az egész elmélet hibás voltát. Természetesen nagy lett a botrány, Hoyle etikátlansággal vádolta Hawkingot, amiért senkinek nem szólva, titokban dolgozta ki bizonyítását, mások viszont õt vádolták, amiért bizonyítottnak vett még nem kellõen alátámasztott dolgokat. Mindez esetleg árulkodhat Hawking pszichés attitûdjérõl, konfliktuskezelési stratégiájáról, egy dolgot azonban biztosan elért vele: ismertté vált a neve, és ettõl kezdve ígéretes tehetségként tartották számon.10

A doktori fokozat megszerzése után továbbra is a világegyetem keletkezésével, az õsrobbanás-elmélet bizonyításával foglalkozott, késõbb egy matematikussal, Roger Penrose-zal karöltve. A három év eltelt, és bár állapota folyamatosan romlott, nem halt meg, ehelyett házasságot kötött barátnõjével. Néhány évre rá megszületett elsõ gyerekük, akit azután még kettõ követett.

Az eltelt évek alatt egyre elismertebb tudós lett. “A fizika világának egy humán mágnese” — ahogy egy munkatársa jellemezte —, akihez szívesen mentek a világ más intézeteibõl is, csakhogy együtt dolgozhassanak vele. A világegyetem keletkezése után a “fekete lyuk” problémája kezdte izgatni egy hirtelen gondolatbetörést követõen. A róla szóló könyvben és filmben is megemlékeznek errõl az eseményrõl; “A tudományos felfedezésekkel gyakran elõfordul, hogy a döntõ lépés egy váratlan pillanatban, egy inspiráción át érkezik.” így volt ez a fekete lyukakkal is. “Közvetlenül második gyermekem, Lucy születése után, 1970 novemberében, a lefekvéshez készülõdve éppen a fekete lyukakról gondolkodtam… mikor hirtelen eszembe jutott, hogy azok a technikák, melyeket a szingularitás bizonyítására kifejlesztettünk Penrose-zal, alkalmazhatók a fekete lyukakra is.”11

A “kreatív aktus”, az új gondolat megszületése fontos és visszatérõ pillanat a pszichoanalitikus vizsgálódás során, a tudós élménybeszámolója pedig értékes adalékkal szolgál a törvényszerûségek felállításánál. Az új összefüggés meglátása általában egy “kreatív szünetben” történik meg, “amikor intenzív gondolati erõfeszítés után a kutató éppen pihen, kikapcsolódik… vagy valamilyen más irányú elfoglaltsághoz kezd hozzá”.12 Az adott pillanatot az alaklélektan segítségével lehet legjobban szemléltetni. Az összefüggõ, adott módon elrendezett világkép a “kreatív aktus” során átstrukturálódik, a jól ismert figura-háttér felcserélõdési folyamata zajlik le, a megoldandó probléma “latens tulajdonságai” manifesztálódnak, elõtérbe ugranak.13 Ennél a példánál is ez történhetett, mikor a figyelem lecsúszásával az addig felhalmozott és bizonyos módon rendszerezett információk hirtelen a probléma szempontjából relevánsan, új összefüggésrendszert alkotva, összképpé rendezõdtek. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az “átrendezõdés” katalizátora ebben az esetben lánya születése lehetett.

Az ötlet kidolgozása két évig tartott, de mivel az eredménnyel õ és Penrose nem voltak teljesen megelégedve, a fizika más területeirõl is megpróbáltak kiegészítõ analógiákat találni. Hawking egy újabb merész gondolattal a termodinamika felé fordult, hogy segítségével a fekete lyukban történõ nukleáris folyamatokat magyarázza. Akkoriban ez nevetséges párhuzamnak tûnt, ma már azonban egyöntetûen használják a fekete lyukban lejátszódó folyamatok szemléltetésére.14

Sorozatos felfedezéseinek köszönhetõen, fiatal kora ellenére, harminckét évesen a Royal Society tagjává választották. Avatása nagy ünnepség keretében zajlott le, s a mozgásra alig képes tudós — már tolószéket használt — csak nehezen tudta bejegyezni nevét a tagságát jelölõ nagykönyvbe. Ekkor írta le életében utoljára a nevét.15

Azóta is töretlen a pályafutása. A fekete lyuk tanulmányozása során tehát õ volt az elsõ, aki a kvantummechanika törvényszerûségeit a világegyetemben lejátszódó makrofizikai jelenségekre alkalmazta. A két nagy elmélet (a relativitáselmélet és a részecskefizika) egyesítésére irányuló törekvéseket az “egységes elmélet” kidolgozási kísérleteinek nevezik, amely elmélet a világegyetem összes mikro- és makrojelenségére magyarázatot adna. Hawking, a fizika fejlõdésének köszönhetõen, most nagyobb reményekkel próbál megoldást találni, mint korábban Einstein: “…lehet, hogy a természet végsõ igazságainak megismerésére irányuló erõfeszítéseink az utolsó szakaszhoz közelednek.”16

Vajon adottságai és élményei következtében milyen tudattalan determináló tényezõk alakíthatták személyiségét, és ezek hogyan befolyásolhatták tehetsége kibontakoztatását? Néhánynak biztosan nyomára bukkanhatunk élettörténetébõl.

Hawking alapvetõ tehetsége nem kétséges. Hermann Imre “A tehetség pszichoanalízise” címû tanulmányában17 ír az analízis szerepérõl a tehetség kutatása során. Véleménye szerint a tehetség vizsgálata során (a módszer természeténél fogva) “nem kapjuk meg, a matematikus nyelvén szólva, a tehetségnek elegendõ, hanem csak egyes, nézetünk szerint szükséges, vagy valószínûen szükséges feltételeit… az analitikus voltaképpen két munkát végez: a vizsgált egészhez a biológiát súroló részlet-gyökeret rendel, és aztán megmutatja a lelki utat, amely ezekbõl az organikus alapokból a lelki felépítményekig vezet.”

Hawking valóban magán hordozta a tehetségekre jellemzõ alaptulajdonságokat — amelyek szükséges, de nem elégséges feltételei egy eredményes életútnak —, mint a már gyermekkorban megmutatkozó intellektualitást, gyors felfogást, megbízható emlékezést, az intenzív elmélyülés képességét és a téma iránti bátor elfogulatlanságot, egyszóval azt a nemes infantilizmust, amely az igazi tehetségeket jellemzi. A juvenilizmusnak persze megvannak a maga árnyoldalai is, amik Hawkingra késõbb szintén oly jellemzõek voltak; például a szubjektum kihangsúlyozottsága, az autokratikus beállítottság.18 (Ez utóbbi legendás nála: nemcsak diákként, de munkatársként is nehéz vele együtt dolgozni, meggyõzõdését ellentmondást nem tûrõen képviseli, s ha valami nem tetszik neki vagy unja beszélgetõpartnere okfejtését, tolókocsijával egyszerûen áthajt a másik lábán, ezzel jelezve elégedetlenségét.)19

Hawking tehát egy kitûnõ adottságokkal megáldott, de valószínûsíthetõ tudattalan feszültségei miatt igazi alkotó munkára képtelen személyiség volt megbetegedése elõtt.

Gondtalan gyermekkorát egyetlen nehéz körülmény árnyékolta be — az apa hiánya. A domináns apa, aki egyik legfontosabb tárgykapcsolata volt, a szellemi mentor szerepét töltötte be az életében.20 Ismételt eltûnése a gyerekekben elszakadási traumát okozott, melyet gondolatban tett utazásokkal, meseszövésekkel igyekeztek pótolni. Az elaborációs törekvés azonban nem lehetett teljesen sikeres — erre figyelmeztet Hawkingnál a környezetváltásaira adott reakciója, sorozatosan újjáéledõ szeparációs szorongása. Az eredmény identitásdiffúzió, teljesítményzavar lett. Preferált szakterülete, a kozmológia az elméleti fizikus szemszögébõl mindenféle szempontból “szerencsés” választásnak bizonyult, hiszen ehhez gondolatain kívül semmilyen más segédeszközre nem volt szüksége.21 Alaptraumája azonban megakadályozta a témával való teljes azonosulást, így tudományos teljesítmények elérését. A gondolatban tett utazások, melyek régen a szeparáció feloldását szolgálták, most éppen annak újjáéledését hozták magukkal. Így egyszerre volt gátló és facilitáló tényezõ, ami meggátolta Hawkingot a világegyetemmel kapcsolatos elméletek megértésében.

Betegsége jelentkezésével — ami egybeesett egy újabb környezetváltással — rigid elhárítómechanizmusai azonban csõdöt mondtak. A betegség természetébõl következõen a gondolati munka egyre inkább az egyedüli eszköze maradt, elaborációs stratégiából az egyetlen reális lehetõséggé vált. Ez a szublimáció irányába terelte feszültségeit.

Sokat foglalkozott már a pszichológiai szakirodalom a halálos betegségben szenvedõk lelkiállapotának leírásával.22 A biztos halál tudata erõs pszichés reakciókat vált ki. A szakemberek ilyen irányú tapasztalataikat összegezve megkísérelték ezen állapotok leírását a diagnózis tudomásulvételét követõ sokkos állapottól, majd depressziótól kezdve a végstádiumra jellemzõ belenyugvásig. A lélek is segíti a testet az élettõl való megválásban. A depresszió — ha csak rövid idõre is, de minden halálos betegségben szenvedõt hatalmába kerít — az elvesztendõ élet, mint a legnagyobb tárgyvesztés miatt érzett szomorúság és gyász, elõkészítõje az elfogadás stádiumának. A terminális, végstádiumban lévõ beteg így jó esetben életét összegezve, nyugodtan fogadja közeledõ halálát. Ez inkább talán az idõs emberekre jellemzõ, akik az életükben elért eredményekkel (intellektuális kiteljesedés, család, gyerekek… stb.) szembenézve könnyebben képesek megválni ettõl a világtól.

A befejezetlen életérzés azonban harcosabb reakciókat válthat ki tudattalanul. A tárgyvesztés okozta depressziót a tárgy valamilyen szublimált formában történõ újraalkotásával is lehet pótolni. A halál biztos tudatában az idõ relativizálódik, sûrûsödik, minden inger, élmény, tapasztalat hirtelen más megvilágításba kerül, élesebbé válik, egy belsõ ösztönzõ erõ lép mûködésbe, amely az erre alkalmas emberekben még fontos új felfedezésekhez, produktumokhoz vezethet.

A fájdalom vagy a lelki bajok tûrésének mutatkozhat egy különleges útja is tehetségeknél, mikor is valaki ezt nem mazochisztikus beállítottsága miatt vagy vallási meggyõzõdésbõl viseli el, hanem azért, hogy “a fájdalommal való nemtörõdéssel megtakarított erõvel gondolatainak elmélyülését érje el, vagy fordítva, hogy az erõsen elmélyült gondolkodással a figyelmet a fájdalomról elvonhassa, önmagát narkotizálja, az önös, narcisztikus beállítást, ami a fájdalommal jár, egy kultúrakedvelõ, altruisztikus beállítással cserélje fel”.23 A gondolkodás tehát kábító erejével önmagunk megnyugtatását is szolgálhatja, miközben eredménye egy másik világ megteremtõdésének ígéretével újabb nyereséget hoz.

Valami hasonló, ám más megközelítésbõl érkezõ eredményre jutnak az újabban kidolgozott tárgykapcsolat-elméletek is. Melanie Klein véleménye szerint a szublimáció gyökerei a “depresszív pozíció” idõszakára tehetõk, mikor a “jó” és “rossz” tárgy integrációja a személyiségben megkezdõdik, ám a rossz tárgy elviselése még gondokat okoz, ezért destruktív fantáziák lépnek fel ellenük. Ez a jó tárgy elvesztésének illúzióját is magával hozza, így a szublimáció alapja az elveszettnek hitt tárgy újraalkotásának szándéka lesz. “Mindez a szublimációt a gyászmunkához teszi hasonlatossá.”24

Hawking története több dimenzióban is összefüggést mutat a fent említett elméletekkel. Egyrészt visszatérõ szeparációs szorongása miatt a tárgyi világ újraalkotásának igénye, másrészt halálos betegsége következtében fellépõ tárgyvesztés élménye, mely a gyászhoz hasonló folyamatokat indított be és szintén a tárgyi világ újraalkotására irányult.

A szublimáció sikeressége azonban azon is múlik, hogy “az egyén mennyire képes elszakadni az eredeti konfliktustól, mely speciális irányba vitte érdeklõdését”.25 Az említett okok tehát nem véletlenül vezettek Hawkingnál a világegyetem keletkezésének, majd a fekete lyuk természetének kutatásához, annak kutatása során azonban ez az eredeti konfliktushelyzet már csak mint hajtóerõ és nem cél szerepelt. Érdeklõdése, libidója a konkrét betegségtõl általánosabb irányba fordult, melyben ugyan szimbolikus elemeiben fellelhetõek az eredeti probléma részletei, egészében azonban megoldásra váró intellektuális feladatként a traumafeldogozás, a szublimáció forrásává válhatott.

A “fekete lyuk”, a világegyetem “Nagy Bumm” elméletének tanulmányozása a depresszív állapotok feloldásának módja lehet.26 Betegsége természetébõl következõen azonban ez a múltra irányultság mellett a szorongató jövõ megismerését is szolgálhatja, és mint ilyen, önismereti igényû. Az amyotrophias lateralis sclerosis a végstádiumban a fekete lyukhoz hasonló tetszhalott állapothoz vezet, a teljes kommunikáció képtelenséghez, de ugyanakkor az összes információ “elnyeléséhez” és értelmes feldolgozásához is, mikor az ember már semmilyen módon nem képes meghatározni a vele történteket, csak létezésébõl következõ hatásaiban befolyásolhatja azt. Elisabeth Kübler-Ross írja le egy ugyanilyen betegségben szenvedõ ember történetét,27 aki ebben a stádiumában már tetõtõl talpig halottnak tekintette magát. “Nem félek meghalni, de félek élni” — mondta. Sajnos Hawking is megtapasztalhatta már a “fekete lyuk létet”. 1985-ben tüdõgyulladást kapott, ezért gégemetszést kellett végrehajtani nála, így örökre beszédképtelenné vált. Ekkor már teljesen béna volt, csak ujjait tudta mozgatni. A kommunikációképtelenség okozta elkeseredést egy pozitív fordulat oldotta meg. Az egyik kaliforniai egyetem 3000 szavas komputerprogramot küldött neki, amelynek segítségével a megfelelõ szót kiválasztva a tolókocsijára szerelt számítógéppel tudott kapcsolatot teremteni a világgal. Késõbb egy hangszintetizátort is kapott, amely a leírt szavakat beszéddé alakította. Hawking nagyon elégedett ezzel a megoldással, hiszen most sokkal érthetõbb az, amit mond.28 Szerencsére mire ide elérkezett, addigra õ már kiismerte a fekete lyukak természetét, és tudta, hogy “nem is olyan feketék azok a lyukak”.29

A “végsõ igazságokkal”, de akár csak az Univerzum keletkezésével való foglalkozás óhatatlanul érinti Isten létezésének kérdését. Hawking könyveiben ismételten visszatért erre a problémára; “Nehéz a világegyetem kezdetérõl beszélni Isten koncepciójának említése nélkül. Munkám az Univerzum eredetérõl a tudomány és a vallás határán van, de én megpróbálok a határ tudományos oldalán maradni. Lehetséges, hogy Isten oly módon cselekszik, hogy cselekedetei nem magyarázhatók tudományos törvényekkel. De ebben az esetben mindenkinek személyes hite alapján kell haladnia.”30

Hawking évtizedek kutatómunkájának eredményeként — legalábbis önmaga számára — végsõ választ adott erre a döntõ kérdésre. Egy idõ után elvetette az addig olyannyira védelmezett õsrobbanás-elméletet, amely a kezdeti, fizikai törvényeken kívüli pillanatban megengedheti Isten szerepét a teremtésben, és egy merõben új elképzeléssel állt elõ. Véleménye szerint a kvantumgravitáció elmélete segítségével elkerülhetjük a kezdeti állapot problémáját, és világegyetemünket úgy képzelhetjük el, mint ahol “a tér és idõ határtalan, zárt felületet alkot”.31 “Olyan lenne az ilyen téridõ, mint a Föld felszíne, csak éppen még két dimenziója volna. A Föld felületének kiterjedése véges, határa vagy pereme azonban nincsen.”32 Ilyen feltételek mellett viszont “kezdete és vége se lehet: egyszerûen csak van. Hol van benne a Teremtõ helye?”33 — kérdezi Hawking, pontot téve ezzel egy hosszú vita végére, mely személyes sorsát ugyanúgy érintette.

Felesége, Jane ugyanis mélyen vallásos asszony. Az évek múltával és férje elképzeléseinek változásával párhuzamosan úgy érezte, hogy férje megpróbálja Isten szükségességét kiirtani az Univerzumról szóló szemléletébõl: “Létezik gondolatainak egy aspektusa, melyet egyre növekvõ mértékben találok kiábrándítónak, és amellyel nehezen tudok együtt élni. Ez az az érzés, hogy mivel mindent racionális, matematikai formulákra vezet vissza, ennek kell lennie az igazságnak. Olyan területekre hatol ezzel, amelyek igaz problémát jelentenek az emberek számára, és oly módon teszi ezt, aminek nagyon zavaró hatása lehet — és õ nem illetékes ebben.”34

Egy filozofikus kérdés személyes konfliktussá változott közöttük. Hawking személyiségfejlõdése szempontjából talán elkerülhetetlen volt, hogy tudományos gondolatai Isten megtagadásához, a saját maga számára legmegfelelõbb, koherens elmélethez vezettek, ezzel egy idõben azonban megtagadta felesége hitébõl eredõ emberfeletti teljesítményét is, amit az évtizedek alatt az õ ápolásában, a gyerekek felnevelésében nyújtott. Nem volt képes a kompromisszumra önfeláldozó felesége kedvéért sem, és helyette a tudományos meggyõzõdést választotta. Saját rendszerének egyre teljesebbé válásával párhuzamosan kérdõjelezte meg a másik világképét, ami nélkül pedig õ sem ért volna el semmit. Ezt a felesége hûtlenségnek, érzelmi kapcsolatuk elárulásának élte meg, bár hangsúlyozta, hogy ez a viszonyulás részben Hawking betegségének és ebbõl következõ különleges helyzetének köszönhetõ. És valóban; Isten szerepének kiiktatásával, az összes jelenség természeti törvényekkel való leírásával a véletlen lehetõsége is lecsökken, a világ kiszámíthatóbbá válik, és nem kell többé tartani a hirtelen és megmagyarázhatatlan eseményektõl. A megalkotott koherens világkép a traumatikus történések feldolgozását bizonyítja, a létrehozott mûvek pedig a továbbélést biztosítják a jelenben és halálunk után egyaránt. A jutalom a halhatatlanság ígérete, az “isteni” jelzõ lesz, ami a világot új szempontból leíró és megalkotó ember természetes velejárója. Jane — már túlérzékenyítve a problémára — ezt egyre inkább negatív értelemben vetette fel, és úgy nyilatkozott, hogy házasságukban betöltött szerepe az utóbbi idõben többé már nem egy beteg emberrõl való gondoskodás volt, hanem “egyszerûen csak azt mondani neki, hogy Õ nem Isten”.35

Végül nem bírták ki a szakítópróbát. Hawking a kilencvenes évek elején elhatározta, hogy ismét új életet kezd, és összeköltözött a reá felügyelõ egyik nõvérrel, akivel az utóbbi idõben egymásba szerettek. És ez megint teljes értékû életének bizonysága lett.