Török Bódog: „Különben nem ülhettem volna huszonhárom év alatt háromszázháromszor a női válogatott kispadján, nem tarthattam volna harminchárom előadást három országban, Jugoszláviában, Svájcban és Lengyelországban, és nem kerekedhettem volna többször is három nagy riválisom – Igor Turcsin, Peter Kretzschmar és Vinko Kandija – fölé. A sportág ezen óriásait, az edzői szakma és hivatás halhatatlanjait talán senkinek sem kell külön bemutatni.”

 

 

 

Nyilván nem tudatos a sorrend, de nem is ábécé szerinti.

 

Vagyis Török Bódog (akár akarva, akár akaratlanul) értékrendet állított föl a felsorolással. Turcsin az első. Méghozzá magasan.

Az agyondoppingolt Kretzschmar-csapat nyert VB-t, olimpiát, kétségtelen, Kandija kétszer nyert a Radnicskival BEK-et, míg Turcsin tizenháromszor, illetve a szovjet válogatottal is mindent megnyert, amit csak lehetett.

 

Jellemzésül két adalék Turcsinnal kapcsolatban. Egyszer azt nyilatkozta (még a Népsportnak), hogy „Csík János nem kézilabdázni, hanem verekedni tanítja a játékosait”. Ezen én akkor nagyon fölháborodtam, viszont később erőt vettem magamon, és ilyen szemmel kezdtem el nézni a két csapat (a Vasas, illetve a Szpartak) közötti különbséget. Turcsinnak igaza volt. Persze Sterbinszky technikás játékos, Nagy Mariann jó lövő volt, de például Balogh és Csíkné szinte csak azért mentek a pályára, hogy „gyilkoljanak”. Samusról már nem is beszélve. Turcsin játékosai erősek voltak, mindannyian gyorsak (Makarec kivételével), és elképesztően tudtak kézilabdázni.

 

A másik egy közvetlen személyes élmény. Turcsin a budapesti VB-n (szokása szerint) az infarktus határán üvöltözött a játékosokkal. Még a nejével is, így mindenkiben az benyomás keletkezett, hogy ez az ember, ha nem a nyilvánosság előtt van a feleségével, hanem mondjuk otthon, vagy az edzésen, letépi a nő fejét, vagy „jobb” esetben „csak” fölpofozza. Na most vége lett a meccsnek, már a következőt játszották, amikor a szovjet csapat jött elő az öltözőből, szépen szállingóztak vissza a csarnokba a játékosok, közöttük Turcsina, s mögötte, alázatos tekintettel, mint egy kis pulikutya lépdelt a férje, cipelte az asszony sportszatyrát. Kartávolságnyira voltak tőlem. Mindent (minden gesztust, minden mozdulatot) tökéletesen láttam: megható volt az a férfiúi alázat, ahogyan az edző „civilben” a nejével viselkedett.

 

Ez is a Turcsin-képhez tartozik.