Mijo Creative Commons License 2006.09.26 0 0 7

 

Tizenkét kényszerszülte év szerb égisz alatt, identitástudatom megőrzsével született bunyevácként.

 

Igen, főként a kisebbségi törvény kényszerített erre, de nem csak az!

 

Tizenkét ével ezelőtt érkeztem el ahhoz a ponthoz, hogy valamilyen formában szolgáljuk bunyevácaink érdekét úgy, hogy az ne asszimilációs keretek között történjék.

Hahh, mennyiel egyszerűbb lett volna beállni a jól tejelő sorba, és "bunyevác/horvát" mellkasomat döngetve vegyülni azok közé, kik azóta is folyamatos élvezői annak a bőségszarunak, ami politikai indíttatásból ontja számukra a javakat.

Nem, én nagy marha, inkább kitettem magam mindenféle övönaluli támadásoknak, mindenféle leszerbezéseknek, mindenféle ínséges időszakoknak.

olt ahogy volt, én büszke agyok marhaságomra, és nem bánom, hogy így történt.

 

Mint mondottam feljebb: "de nem csak az!".

 

Így igaz! Ugyanis én tizenkét évvel ezelőtt nem csak a kisebbségi törény tartalmát tartottam hazugnak, hanem azt a körülményt is rendkívül méltatlannak ítéltem, ami a délszláv konfliktus miatt alakult ki a szerbekkel szemben.

Divattá vált köpködni a szerbeket, kollektív köntös alá vonva őket a világ leggyalázatosabb gazembereinek beállíta őket, amiben hatalmas szerepet töltött be a habzó pofájú összmédiánk, na és velük együtt akkori politikusaink is nem kis számban.

Ugyanakkor meg dédelgetetten szeretett kedves jószomszédi barátunk lett Horvátország, amit még a jól ismert Kalasnyikov-friggyel is megpecsételtünk.

 

Felháborított a szerb nép iránti méltatlanság, és a bunyevác törődésen kívül ez is nagyban közrejátszott abban, hogy miután megtudtam, miszerint 1994-ben nem indul senki Baján annak érdekében, hogy szerb kisebbségi önkormányzatot alapítson, pár lelkes barátom bevonásával képviselőnek jelöltettük magunkat, és az akkori választás eredményeként szerb kisebbségi képviselőnek választottak bennünket.

 

Nem tudtam elviselni azt a módit, mely a szerb nép kollektív bűneként rótta fel a történéseket tengeren túli karmesteri irányítással a világ, na de legyen a világ olyan amilyen, engem leginkább az irritált, hogy mi magyarok is felültünk a divatos lóra, viselkedésünk éveken át sokmindennek tekinthető, csak szomszédként éppen tisztességesnek nem, elég, ha csak arra a szemenszedett hazugságra utalok, miszerint államunk nem asszisztált a bombákat szóró repülők földünkről történő felszállásához, és eközben hónapokon át hallottuk dübörögni éjjel és nappal a fejünk felett röpülő bombázók jelenlétét.

Nehezen tudtunk szemlesütés nélkül találkozni jugoszláv ismerőseinkkel, barátainkkal, rokonainkkal.

Nos, a velük szembeni tisztelet volt az egyik mozgatórugója annak, hogy igenis képiselje valaki Baján ezt a népet is (ne csak a cigány, a horvát, és a német részesüljön ebben), egy félelemmel teli időszak kellős közepén.

Úgy vélem nem tévedek, ha ezt most utólag nagy dolognak ítélem, hiszen valóban az is volt, amit a későbbiek során éppen azok a Baján és környékünkön élő szeb nemzetiségű emberek igazoltak vissza, kik számtalan alkalommal fejezték ki emiatt hálájukat.

 

Büszke vagyok arra, hogy a tizenkét év első négy évében elnökként szolgálhattam egy olyan átmeneti időszakot, ami a későbbiek során megszokottságával lágyabbá vált.

 

Ebbe a lájtosabb közegbe helyezte el ülepét az engem követő szerb kisebbségi elnök, ki családi/baráti teamjével egy, a hálát hírből sem ismerő kétes egzisztenciájú pravoszláv pópa durva konspirációjával jutott ehhez a lehetőséghez.

 

És lám, erről jut eszembe az a nyolc évvel ezelőtti történet, melyhez hasonló ma Garán bontogatja szárnyát, lévén az új elnök első dobása vajh' mi kellett, hogy legyen, mint hogy sikkasztással megádolva indítson eljárást a személyem ellen.

Aminek olyannyira nem volt semmi alapja, hogy a hosszú hónapokig húzódó eljárás végére, ami határozatban rögzítve cáfolta az ellenem felhozott vádakat, még az engem megillető cirka 250-300 ezer forinthoz sem tudtam hozzájutni, ami a ciklusidőt befejező időszak tekintetében költségtérítésként illetett volna.

Ekkor annyira megundorodtam mindentől, hogy még egy viszonteljárás indítására sem maradt elég erőm és energiám, inkább hagytam veszni mindent a fészkes fenébe.

Mindez azzal járt együtt, hogy 1998-tól napjainkig úgy vagyok megválasztott szerb kisebbségi képiselője városomnak, hogy mindvégig elhatárolódtam attól a testülettől, mely működésével kapcsolatban nem alaptalanul voltak és vannak fenntartásaim, no de Baján szinte minden megtehető, ahogy az ország az, úgy Baja is egy következmények nélküli város.

 

Nyolc éven át egy fillérrel sem részesültem mindabból, ami a bajai szerb kisebbségi önkormányzatnak jutott működésre és egyéb célokra.

De nyolc éven át, ekként is lelkiismeretesen gyakoroltam képviselői mivoltomat, nem egy esetben szép eredményeket elérve, szép eredményekhez asszisztálva.

Miközben a saját egzisztenciám romokban hever, miközben lényegében nincstelenné váltam, amire számomra az sem vigasz, hogy ilyen időket élünk, nem én vagyok az egyedüli, akit ilyen helyzetbe sodort a sors.

De bűnözővé nem váltam, viselem sorsomat abban a reményben, hogy csak-csak fordul az a fránya kerék, csak-csak megtalálom ismét azt az utat, amit sokadmagammal megérdemlek azok helyett a méltatlanságok helyett, melyek nem utolsósorban hiszékenységemnek köszönhetők.

Odáig már eljutottam, hogy mások helyett leginkább magamban bízzak, lévén ordas idők képesek ordassá változtatni olyanokat is nem kis számban, kikkel szemben mindig is bizalommal álltam, kikkel szemben bizalommal állunk.

 

Mijo