Wittner Ildikó

 

 

 

Ezt kérdeztem tegnap Tristétől: „tudsz olyan beszédről a modern magyar politikatörténetből, amely ennyire, ilyen tisztán moralista szöveg volna, mint a Gyurcsányé? Tudsz csak hasonlóról is?”

 

Korábban pedig arról írtam, hogy Gyurcsány Ferencet potenciális államférfinak vélem. Továbbá írtam arról is, hogy a Babarczy-féle attitűd, vagyis az áldiplomával való ékeskedés, illetve a kotnyeleskedés, a gyáva süketelés, nem mond semmit a miniszterelnök történelmi szerepéről (egyébként Babarczy szövegei általában sem mondanak semmit).

 

Triste nem válaszol (pedig pozitíve tudom, vannak történelmi ismeretei), de nem baj. Ne válaszoljon. Majd írok én.

 

Tehát. Néhány héttel ezelőtt azt mondtam, hogy Gyurcsány potenciális államférfi, ma azt mondom, hogy már nem potenciális, tudniillik az inkriminált beszédével „beírta” nevét a történelembe (s ebben a vonatkozásban teljesen mindegy, hogy mikét alakul a kormány, a reform sorsa).

 

Analógiaként leírom néhány politikai moralista nevét, s jobb híján csak úgy, ahogy az én dilettáns (műkedvelő) agyamban felötlenek (mert ide kellett volna Triste, na de hát ő kiszállt – lehet, hogy neki van igaza).

 

Említek néhány nevet (és szigorúan mutatis mutandis):

 

Teleki Pál.

(Figyeljük az összecsengést: „Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben”!

Még egyszer hangsúlyozom: mutatis mutandis. A golyó pedig valahogy így hangzik Gyurcsány szónoklatában – nem emlékszem pontosan, de nem keresgélem, mert tartalmilag pontos – szóval: tudom, hogy nem leszünk népszerűek, tüntetni fognak az emberek, elbukjuk az önkormányzati választásokat stb.)

 

Nagy Imre.

(Ő azt bizonyította, hogy nem csupán a római patrícius, hanem egy magyar, demokrata politikus is lehet jellem. Ami persze (paradox módon) Nagy Imre kommunista forradalmárságából adódik, ugyanis a keresztény, jakobinus, illetve a kommunista forradalmárokra volt alapvetően jellemző az értékek preferálása, mindenek fölé, olykor az emberi élet fölé emelése. Mindenesetre Nagy Imre öngyilkossága (vö. Telekiével) azt példázza, hogy a demokratikus elkötelezettség nem szükségképpen azonos a politikus tyúkszaros egzisztenciájának építgetésével, sőt még a tyúkszaros élet is csak másodlagos lehet.)

 

Bibó István.

(Ő Kádár szöges ellentéte, a morális intranzigencia megtestesítője. Ez emeli az államférfiak sorába, nem a politikai teljesítménye.)

 

Kádár János.

(Ő Bibó szöges ellentéte, ízig-vérig politikus, ez emeli az államférfiak közé (vö. az István, a király szinopszisával és teljes szövegével). Hogy egészen világos legyen, mondok egy példát: Kádár Hruscsov bukása után is nyíltan kiállt a reformer Hruscsov mellett, méghozzá nem brahiból, hanem tudatosan, a specifikusan magyar érdekek védelmében, s amellyel akkor (is) az életét kockáztatta. Kádár államférfi volt. Komplex államférfi – talán az egyetlen.)

 

Gyurcsány posztmodern államférfi. Nem teszi kockára sem az életét, sem az egzisztenciáját (ez már egy más világ), viszont a modell, a gesztus, a lényeget tekintve, ugyanaz. Ugyanaz, mint amit az elődei példáztak a politika és a morál viszonyáról.

 

[Tegnap azt mondta a tévében a nagyon hígagyú, nagyon tudálékos Gerő András, hogy Gyurcsány beszéde rossz beszéd, nem érte el a célját. Vagyis a történész az elemi (történelmi) tényeket sem ismeri. Tudniillik: Gyurcsánynak az volt a célja, hogy a programját megszavaztassa a szocialista frakcióval. Ez megtörtént. A konvergencia-program Brüsszelben van. Ez volt a cél. Ez eléretett. A többi pedig – ehhez képest – másodlagos tényező. Annak pedig, hogy mit hadrigál Gerő Friderikusznak a tévében (vagy épp Schmidt Mária zsidófaló-füleibe olykor) szinte semmi jelentősége, mert Gerő András egy tipikus tökfej.]

 

Gyurcsány pedig államférfi.

 

Orbán pedig nincsen. Kövér-Orbán jelenség van, amely viszont nem államférfi, hanem csupán egy szokvány-machiavellista képződmény. Unalmas.

 

*

 

De ha már politizálok, megemlítem, hogy hallottam ma beszélni Lendvai Ildikót. Azt mondta a tévében, hogy „Wittner Mára megszenvedte a tévedés jogát”.

 

Persze. És akkor én most kívánjam Lendvai Ildikónak, hogy gyilkolják le az utcán valamely rokonát Wittner Mária uszítása nyomán, merthogy Wittner Mária „megszenvedte a tévedés jogát”?

 

Nem kívánok ilyet, inkább kimondom: a politizálás – a mostanihoz hasonló szituációkban! – nem nőknek való dolog.

 

Az a politikus, aki krízishelyzetben elfárad, vagy pánikba esik s ezért leáll az agyműködése, az menjen szépen haza, pihenje ki magát, sőt várja meg a válság végét, majd azután jöhet megint.

 

De fogalmazhatok másként is. Merthogy én bizony jártam már az urológián is, zsíros-kotonos kezekkel vájkáltak a valagamban, tehát én is megszenvedtem a tévedés jogát. Vagyis: ha tévedek, ha nem tévedek, ez a véleményem: Lendvai Ildikó menjen a náthás picsába Wittner Máriával együtt! És mondom, majd akkor jöjjenek vissza, ha már rend lesz, ha már nem jelent közvetlen életveszélyt egy-egy idióta fölvetésük, kijelentésük!