Tegnap lagzi volt asszony családjában. Nagyon szeretem az ifjú párt és innen is sok boldogságot kívánok neki. Na jó, ez a lagzi szó talán túlzás, mert a család nem valami mulatós. Legyen inkább esküvő, vagy ahogy ők hívták: menyegző. Hivatalosak voltunk utána a vacsorára is Kismarosra. Beígért őzpörkölt bográcsban, és sütihegyek. Na jó, megdumáltak :)
Maga a szertartás egy (már amennyire én értem ezt) többszörösen szakadár kisegyház imaházában volt (itt volt a miénk is 8 évvel és 2 gyerekkel korábban)
Reggel rohanás, gyerekek hisztiztek, idegeskedés - nem értem, miért van ez így mindig - szóval meghitt hangulat. Persze elkéstünk. Apósék majdnem legelől ültek és após intett, hogy foglalt helyet. A gyerekek be is mentek hozzájuk én meg elkezdtem keresni asszonyt, mert időközben lecsatlakozott rólam. Mire visszaértünk a kapuhoz, látom ám, hogy após épp átengedi a nekünk foglalt helyet egy dekoratív középkorú hölgynek. Utóbb kiderült, ő volt a profi fotós. Szerencsére a karzaton volt helyünk.
Természetesen, ahogy a gyerekek észrevettek minket fönt, ők is fel akartak jönni. Apósnak anyósnak véget ért az unokaölelgető idill (Isten nem ver bottal #1)
Bevonult az ifú pár és kezdetét vette az őrület. Na nem temperamentumos latin zene kezdődött, hanem a fotózás és filmezés önjelölt művészeinek egész raja vetette rá magát az eseményre. Innentől kezdve akik lent ültek, különösen az elől ülök, pl apósék, lényegében majd csak az otthoni vetítéskor lehetnek részesi az esküvőn történteknek (Isten nem ver bottal #2). A profi fotós hölgy persze nem tudott dolgozni (Isten nem ver bottal #3). Segédje nem lévén, maga kellett, hogy utat törjön az objektívvel, ami nem mindig sikerült neki, pár azért a kötelezően elvárt sablonképek sikerültek, ahogy láttam (gyűrűzés, aláírás).
A nagyon hosszú szertartás után az emeleten süteményes szendvicses állófogadás. Én a sonkás szendvicsre indultam be és meg is láttam egy olyat, amin duplán volt a sonka. Már épp nyúltam érte, mikor a hosszú asztal túloldaláról egy kéz lecsapott és kiemelte épp mielőtt megérinthettem volna. Felnéztem az élelmes konkurensemre. Az atya volt. Vagy lelkész, vagy pásztor, vagy nem tudom, hogy hívják itt. Ő nem nézett rám, bár szerintem tudta, hogy nézem. Nyilván azt is tudta, hogy láttam, amint az első harapásnál az ingére csurgatja a szendvicsen lévő paradicsomot :) (Isten nem ver bottal #4 - komolyan mondom, kezdtem megtérni)
Mindezek után a szűk család (30-40 fő) felkerekedett és több turnusban elindult Kismarosra. Igazából csak kevés kiválasztott tudta, hogy merre van. Annyit azonban mindenki tudott, hogy a hegyoldalban van és akörnyék útjai mindenképpen átformálják a fejünkben élő ÚT fogalmát. Anyósom, aki már korábban elment az öccsével és visszatelefonált, hogy a 2A úton terelés van (utóbb kiderült, erről szó sem volt), a régi 2-esen kell mennünk, ami keresztül vezet a településeken. Mi egy 6 kocsis konvojban kaptunk helyet, amit apósom vezetett. Sajnos itt megint meg kell szakítanom a különben sem sodró lendületű történetet, hogy az előtte álló feladat függvényében ejtsek néhány szót róla. Apósom az az ember, aki csak több napi élelemmel merne lemenni a Deák téri aluljáróba. Ő az, aki következetesen jobbra fordul, mikor balra kéne és vice versa. És én ezt tudtam róla. A többiek nem. Gondoltam, hogy szólok nekik, de győzőtt az életösztön és inkább gyorsan kaját csomagoltam. :)
Apósom, mivel a lelke mélyén ő is tudatában van annak, hogy a tájékozódás terén kihívásokkal küszködik még az autópályán is szigorúan tartja a 80 km/h-t. Ez a nap azonban más volt. Ő vezette a konvojt. Meg kellett mutatnia, ki a férfi. Olyan lehetett ez az érzés, mint amikor valaki fél a sötétben és ezért fütyülni kezd. Szóval tolta neki a 90 km/h még akkor is, mikor pár idegen autó férközött be közénk. Én negyediknek mentem, utánam két paksi illetőségü autó jött, szóval próbáltam tartani az egyensúlyt, hogy én se maradjak le, de engem se tévesszenek szem elöl. Elég pulzálva haladt a konvojunk, annak következtében, hogy após szabálytalan időközökben és különösebb indok nélkül visszalassított 40-50re. Magamban átkoztam, de tudtam, hogy készült erre a szerepre. Előző nap képes volt kimenni Kismarosra, hogy biztos legyen az útban. Véget ért az aszfaltos út és az öt kocsi (hopp, az utolsó eltűnt) ráfordult a hegyre.
Hát igen: meredek, zúzalékköves keréknyom volt. Követtem az előttem levő porfelhőt rendületlenül és abban bíztam, hogy az az az autó tényleg hozzánk tartozik, különben végképp elveszünk. A sebességet próbáltam tartani, mert ha lassítottunk, a kocsi fara azonnal sodródni kezdett oldalra. A gyerekek, akik addig zajongtak, most néma csendben figyeltek hátul. Következett egy olyan kanyar, amire lényegében nem lehetett egyből ráfordulni. Szóval kicsit visszatolat és úgy indultam rá az eddiginél is meredekebb és szűkebb ösvénynek. Egy jó ideje haladtunk már felfelé ezen, az út már nem is porzott annyira, mert füves volt, talán csak az állatok használták néhanap, mikor látom, megállunk a semmi közepén. Nem akartam megtudni, hogy miért, pedig tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz. Apósom kiszállt a kocsiból és elindult hátrafelé. Minden autónál megállt egy rövidebb helyzetértékelésre. Ismertem ezt az arckifejezést. Úristen hányszor láttam, a náluk töltött 3 és fél év alatt! Ez az ún. "Elkövettem egy kis hibát" című arca. Már két kocsival előttem járt, ahogy jött hátrafelé. Minden kocsiváltásnál rám nézett. Volt egy-két vitánk az ottlétünk alatt és szerintem sejti is, hogy mit gondolok róla. Végzett az előttünk levővel és elindult felénk. Egyre lassabban közeledett. Meredten bámultam magam elé (Nem akarom hallani-Nem akarom hallani-Nem akarom hallani) Odaért, megállt mellettünk és megkocogtatta az ablakot. Résnyire letekertem. "Elkövettem egy kis hibát" - mondta. S jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat...
A lényeg: valahol korábban kanyarodtunk be, úgyhogy valameddig vissza kell tolatni, aztán majd lesz valahogy. Ez igen. Ez ő :) Visszaszaladt az úton majd kisvártatva visszatért, hogy tudja az utat. Mivel azonban így ő vált utolsóva elmagyarázta mintegy 30-40 mondatban, hogy eggyel korábban kanyarodtunk be az utolsó alkalommal. Visszatolattunk hát az út torkolatáig és az eddigi utolsó autó vezetésével elindultunk fölfelé. Elérkezett a következő mellékösvény, de az előttünk menő hölgy csak nyomta neki. Gondoltam, hogy bekanyarodom és hagyom a fenébe, de ő is két gyerekkel volt, szóval dudálva, villogva utána eredtem. A többiek persze bekanyarodtak. A hölgynek a hegytetőn tünt fel, hogy jé, valaki villog és dudál a háta mögött és lehet, hogy mondani akar valamit úgyhogy lefékezett - és gurulni kezdett visszafelé. Pár másodpercig meredten néztem, majd én is levettem a lában a fékről. Rövid idő múlva visszaszerezte az uralmát a kocsi fölött én meg az ablakon kihajolva eljátszottam neki, hogy tolassunk vissza, ameddig mutatom (nem bíztam a véletlenre) és ott kanyarodjunk meg. Mondta, hogy jó, és megint elindult fölfelé. Azt hiszem, soha nem fogom megérteni a nőket...
Na jó, egy pár percig vártam rá és meg is jelent, immár orral előre. Én visszatolattam és beengedtem az utcába magam előtt. El is foglalta az utolsó szabad parkolóhelyet. Megálltam egy szakadék szélén és az egész család a bal oldalon szállt ki. Reméltem, hogy nem túl erős a talajerózió errefelé.
A vacsora isteni volt. Tényleg jókat beszélgettünk, mígnem estefelé megérkeztek a lódarazsak. Be is szivárgott kettő a szobába. A likvidálásuk után csak a szúnyoghálós ablakokat nyitottunk ki, de valaki erősködött, hogy a teraszajtót is ki kéne, mert melege van és különben sincs már több dög erre. Ezt persze olyan magabiztosan jelentette ki, mintha név szerint ismerte volna őket. Furcsamódon a többiek hallgattak rá. Mint ahogy az várható volt, még teljesen ki sem nyitották az ajtót, már bent volt egy. Elég rossz érzésem lett. A gyerekeket beküldtük a fürdőszobába és a társaság a teljesen megzavarodott lódarázs után vetette magát. Egyszercsak látom, a kisebbik fiam kijön a fürdőszobából. Nem vagányságból, sőt! Neki valahogy szüksége van, hogy lásson minket. Mikor ránéztem, láttam, hogy ő az egyetlen aki csak áll és néz, mégis tudtam, hogy baj lesz. Végig sem tudtam gondolni, a darázs rászállt és azonnal megcsípte. Üvöltés, hidegviz, ecetes borogatás, kalciumos pezsgőtabletta és gyors búcsú. Különben is szedelődzködtünk már gondolatban, de ez újabb impulzust adott.
Kint az autónál láttam, hogy egy aszfalos út is van itt. Kérdem, ez hova vezet? Erre após válaszol: "Ez ugyanoda, ahol mi felkanyarodtunk, de nem akartam kerülni...
Visszafelé azon mentünk. Egyenesen, mellékutca nélkül, 5 perc alatt vitt le a főútra...
Egy szót se szóltam, mert ott voltak a gyerekek, csak ránéztem asszonyra. Tudta, mit mondanék...

Bocs, hogy ilyen baromi hosszú lett. Szóval esküvőn voltunk és rohadtul eltévedtünk :)