Új, fiatal férfi tanár érkezik az osztályunkba, ami lány osztály. Mivel nagyon szigorú, sokan kapnak karót, ezért nem túl népszerű. Feladott egy nagyon nehéz matematikai számítást, aminek végeredménye ott díszelgett a füzetemben, és büszke voltam rá, éreztem hogy a tanár is örül. Képváltás: nem fértem fel az első buszra, ami a kollégiumba vitt, a másodikkal mentem, amin a tanár is. Kicsit cikisnek éreztem, nem akartam, hogy észrevegyen. De aztán mégis beszélgetni kezdtünk, elkisért engem az útközbe eső temetőbe, ahol a férjem és a saját síremlékünk (hamvasztásos) előtt megálltunk. A táblánk előtt egy kis emberi kőszobor is volt faragva, csakhogy a tegnapi vihar elvitte az emberalakot, és csak egy üres kőkabát maradt hátra. Erre egy versidézetet mondok (kb. "kabátmagányban ázó hajnalon", ami nagyon szellemes beszólásnak tűnt -egy Pilinszki vers részlet kis változtatással) Ekkor úgy éreztem, hogy a tanár nagyon együtt érez velem, és innentől szimpatikus alaknak tartom.
Megérkezünk a busszal, osztálytársnőim valami szivatós megjegyzést tesznek arra, hogy együtt jöttem a tanárral. Erre hátrafordultam, mondani akartam valamit, jelezni viccelődve, hogy ugyan, csak nyalizok a tanárnak, ezzel kikerülve, hogy rám is furcsán nézzenek. De meggondoltam magam, és csak nevettem rájuk (mit bánom én, mit szólanak) , majd tovább mentem tanárom oldalán.
Egy kis terembe érek, ahol régi osztálytársnőm (aki botrányos viselkedéséről, és rosszindulatáról volt hírhedt) éppen pisztolyokat szerelt. Oda hívott magához, azt akarta, én is szereljek pisztolyokat, kért egy harmadik embert, hogy fényképezzen le minket, ezzel bizonyítékot szolgáltatva, hogy én is benne vagyok az rossz ügyben. A szokásos naivságommal leülök, majd hirtelen mégiscsak felállok, mondván, hogy ehhez az egészhez semmi közöm, sarkon fordulok és kimegyek.
Az egész álom során valami felemelő érzés van bennem, valami erő, és ha most is rágondolok az álomra, valami megmagyarázhatatlan elégedettség, és büszkeség tölt el.

(Magyarázat: tönkrement a házasságom)