Pretoria, 1899, december 3.

 

   Amennyire én emlékszem, dél volt, amikor a hadifoglyokkal megrakott szerelvény Pretoriaba érkezett. Minket valami mellékvágányra irányítottak, amely mellett jobboldalt volt egy földperon, ami közvetlenül az utcákhoz vezetett. Kelemes napunk volt, hétágra sütött a nap. A fogadásunkra összesereglett egy nagyobb tömeg. Valaki kinyitotta a vagon ajtaját és [374] azt mondta, hogy száljunk ki. Mi kiszáltunk – a tisztek meglehetősen viharvert és szakadt csoportja. Ügybuzgón kattant egy tucatnyi kamera, mindörökre megörökítve szégyenünket. Ezután kiengedték a katonákat és megparancsolták nekik, hogy sorakozzanak fel. A katonák szivesen másztak elő a sötét vagonokból, melyekben utaztak, rögtön elkezdtek beszélgetni és viccelődni, és ez a humor számomra nem helyénvalónak tűnt. Mi körülbelül húsz percig várakoztunk. Először azóta, hogy én fogságba estem, gyűlöletet éreztem az ellenség iránt. Az egyszerű hősies farmerek, akik bátran harcoltak, mint ahogyan őket arról meggyőzték, ,,saját farmjaikért”, tiszteletet érdemeltek, ha nem is szimpátiát. De itt, Pretoriaban, éreztem a levegőben az oszlás szagát. Itt voltak azok a vadálatok, akik híztak, felzabálva zsákmányukat. Közben ott, a háborúban, ott voltak a hősök, melyek megharcoltak érte.

   Amikor a tömeg teljesen kielégítette hazafias kiváncsiságát, elindítottak minket: a katonákat – a hippodromon lévő zárt táborba, a tiszteket – az Állami mintaiskolákbanberendezett börtönbe.

   Ami minket illet, nem kellett túl messzire mennünk. A konvoj által körbevéve, ami három fegyveres rendőrből állt, és így minden tisztnek jutott egy, gyorsan megérkeztünk a rendeltetési helyünkre, egy hosszú, alacsony, förös téglából épült, sifferes tetővel ellátott verandás épülethez, amit vaskerítés vett körbe. A veranda tele volt szakállas, kheky színű egyenruhát vagy barna flanel kosztümöket viselő emberekkel, akik olvastak, dohányoztak és beszélgettek. Ránknéztek, amikor odavezettek minket. Kinyílt a vaskapu, és, áthaladva rajtuk, csatlakoztunk az ,,ellenség által elfogott” hatvan brit tiszthez, miután a kapukat ismét bezárták.

   Az Állami mintaiskolák tulajdonképpen egy meglehetősen nagy és szilárd egyszintes épület, amely egy sarokban helyezkedik el, amit két, Pretorian áthaladó út képez. Tizenkét osztályteremből áll, amiből hét vagy nyolc hálótermül szolgál a brit tiszteknek, és egy – étkezdének; van egy improvizált, labda-játékra szolgáló terem (a nagy előadástermet építették át erre a célra), ezenkívül, van egy kivállóan felszerelt gimnasztikai terem. Az épület egy 120 négyzet yarnyi, négyzet alakú telken áll, melyen helyet kapot vagy egy tucatnyi sátor, az őrség számára, a konyha, két sátor a tiszteknek szolgáló katonákrészére és egy új zuhanyzó. Amikor bekerültem ebbe a börtönbe, ott még jutott hely mindenkinek. [375]

   Transvaal kormánya biztosította a foglyoknak a napi fejadagot, ami jó marhahúsból és pékárúból állt, ezenkívül, a tiszteknek engedélyezték, hogy vásároljanak a helyi boltostól, mister Boshoftól, gyakorlatilag bármit, amire csak szükségük lehetett, kivéve az alkohol tartalmú italokat. A fogvatartásom első hetében kérvényeztük, hogy vonják vissza ezt a tilalmat, és hosszadalmas gondolkodás és kétkedés után az elnök megengedte nekünk, hogy üveges sört vegyünk. Egészen addig, míg meg nem kaptuk ezt az engedélyt, a számunkra engedélyezett italok választéka kielégített volna minden józanságért küzdő egyént; egyetlen megkönnyebbülésül csupán az szolgált számunkra, hogy a hadügyi államtitkár, egy jószívű portugál, néha becsempészett hozzánk egy-egy üveg whiskit, elrejtve ezeket a frakkja zsebében, vagy az ételkosárban. A Pretoriaban uralkodó magas árak dacára, melyeket, természetesen, senki sem akarta miattunk csökkenteni, az állam által állandóan biztosított egyhangú ellátmányt gyakorta kiegészíthettük a napi három shilinget jelentő illetményből, aminek köszönhetően az semmivel sem volt roszabb, mint bármely harcoló ezrednél.

   Az érkezés után minden tisztnek kiosztottak egy váltásnyi új ruhát, ágyneműt, törölközőt, a tisztálkodási eszközöket, és a pótolhatatlan mister Boshof kész volt hozzáadni ehhez a gardróbhoz mindent, amire csak szükség lehetett, készpénz, vagy az ellenséges város bank nevére kiállított csekk ellenében. Én azonnal éltem a kínálkozó lehetőséggel, hogy megvásároljak egy semlegesen sötét színű twid-öltönyt, ami a legkevésbé sem hasonlított azokra, amiket a kormány osztott ki közöttünk. Kalapot is akartam venni, de egy tiszt elmondta nekem, hogy ő is kért már egy kalapot, de nem adtak neki. Végül is, minek nekem a kalap, ha kedvem szottyan sétát tenni az udvaron – van elég üres sisak. De mégis – izlésem inkább egy széles karimájú kalap felé hajlott.

   A katonák helyzete kevésbé volt kényelmes, mint a miénk. A fejadagjuk nagyon szegényes volt: mindössze egy font marhahús hetenként és két font kenyér, a többi kukoricából, burgonyából és más hasonló termékekből állt, méghozzá ez sem volt valami sok. Ráadásul nekik nem volt saját pénzük, és mivel a hadifoglyoknak nem jár fizetség, még egy fontnyi dohányt sem tudtak venni.