Pretoria, 1899, november 24.

 

   Amikor a páncélvonat megsemmisítése után elfogott foglyokat lefegyverezték és egybeterelték, kiderült, hogy közülük ötvenhat katona vagy egésséges volt, vagy csupán könnyen sebesült. Azok, akik komolyan megsérültek, ott feküdtek, menekülési útvonalunk mentén. A búrok összesereglettek, nagy kíváncsian bármulva zsákmányukat, mi meg ezalatt ettünk egy kis csokoládét, amely szerencsére – mivel nem volt időnk megreggelizni – a zsebünkben maradt, leültünk a földre, és elgondolkoztunk. Az eső csepergett a sötét, ólomszínű égből, és a lópokrócok gőzölögtek.

   Elhangzott a parancs ,,Előre!”, és mi, nyomorult kinézetű menetet képezve – két szerencsétlen tiszt, egy össze-vissza karmolt haditudósító, kalap nélkül, négy matróz, szalmakalapban, szalagokkal, melyekre ki volt hímezve arannyal ,,H.M.S. Tartar” (rendkívüli könnyelműség!), körülbelül ötven katona és önkéntes, két vagy három vasutas – útnak indultunk, mozgékony búr lovasok által kísérve. Amikor felkapaszkodtunk az alacsony, csata színhelyét körbe vevő dombokra, hátrafordultam, és megláttam a mozdonyt, amint az gyorsan elhagyta Frier állomást. Úgy látszik a katasztrófa után valamit mégis csak sikerült megőrizni. [363]

   ,,Nem kell ilyen gyorsan menniük, - mondta az egyik búr, kiválló angolsággal, - ne siessenek”. Utána egy másik, látva, hogy kalap nélkül menetelek a szakadó esőben, odadobott nekem egy katonai panamát, ami egyike volt azoknak, amit az ír fusielerek hordanak – valószínűleg Ladysmithnél zsákmányolhatta. Ezekszerint, az ellenségeink nem is kegyetlen emberek. Ez számomra nagy meglepetés volt, mivel énsokmindent olvastam abból a hazugságból, amit ebben az országban írtak, ezért készen álltam mindenféle megaláztatásra és nehézségre. Végre elértük az ágyúkat, amelyek oly sokáig lőttek minket – két csodálatraméltóan hosszú cső, ami alacsonyan feküdt két négykerekű tüzérségi szerelvényen, amik nagyon hasonlítottak a lovak betörésénél használatos talyigákra. Szörnyen modernnek néztek ki, és én arra gondoltam, hogy a mi tüzérségünknél miért nincsenek kombinált lőszert tüzelő lövegek, amik képesek lennének 8000 yardra is lőni. A tüzérség (Staats Artillerie) néhány tisztje és tüzére, kék gallérral és paszománnyal díszített barna egyenruhában, oda jött hozzánk. A parancsnok, Ross adjutáns, ahogyan, legalább is ő bemutatkozott, előzékenyen tisztelgett. Sajnálatát fejezte ki, hogy találkozónkra ilyen kellemetlen körülmények között került sor, és bókolt a tisztjeinknek annak kapcsán, ahogyan ők helytálltak védelemben, - természetesen számunkra a helyzet reménytelen volt, már elejétől fogva; reményét fejezte ki, hogy ágyúinak tüze nem tett bennünk jelentősebb kárt. Meg kell értenünk, mondotta, hogy az emberei kénytelenek voltak folytatni a tüzet. A legjobban azt szerette volna tudni, miképpen tudott elmenekülni a mozdony, és hogyan tudtuk megtisztítani a roncsoktól az utat, ágyúi heves tüzében. Úgy viselkedett, mint ahogyan az elvárható egy jó, profi katonától, és a fellépése nagy hatást gyakorolt rám.

   Itt, az ágyúk mellett, közel félórát várakoztunk, miközben a búrok kiszedték a roncsokból a holtakat és sebesülteket. Néhány sebesültet elhoztak, és mellénk fektettek, de többségüket az egyik felborult vagon fedezete alá fektették.

   Némi idő múlva megparancsolták, hogy folytassuk az utat, és, amint beláthattam a domb gerince mögé, furcsa és meggyőző látványban volt részem. A vonatot mindössze háromszáz ember támadta, nekem pedig úgy tűnt – egy egész osztály. Viszont amint megpillanthattam a messzi távolt, rögtön megértettem, hogy ez csak egy kisebb része volt annak a hatalmas hadseregnek, ami Joubert tábornok személyes vezetése alatt Eastcort felé vonult, hogy megrohanja a települést. Minden egyes domb mögött, ami látszott [364] az eső gyér fátyla mögött, valami rendetlen rend szerint megdermedve álltak a lovasság tömegei, és a hátországból újabb, és újabb oszlopok érkeztek. Én nem kevesebb, mint 3000 embert számoltam össze, és ehhez az is hozzátartozik, hogy ez csak az volt, amit láttam. Valószínűleg ez volt az az offenzíva, amit már oly régóta vártunk.

   Abúrok egy egyszerű, két dom közötti mélyedésben felvert sátorhoz vezettek, ahol, mint ahogyan azt mi megállapítottuk, Joubert táornok főhadiszállása kapott helyet. Itt minket felsorakoztattak, és hamarosan szakállas, mellényt viselő búrok tömege vett körbe minket. Én elmagyaráztam nekik, hogy megbízott riporter vagyok, és külön találkozót kértem Juber tábornoktól. Az irataimat átvette egy ember, aki fieldcornetként mutatkozott be, és megígérte, hogy azonnal továbbítja ezeket Joubert tábornoknak. Közben mi az esőben várakoztunk, a búrok pedígközben faggattak minket. Az újságírói igazolványomban olyan név szerepelt, amit Transvaalban jobban ismertek, mint szerettek volna. Ráadásul valaki a közlegényeink közül el is szólta magát. ,,Maga Lord Randolph Churchill fia?” – kérdezett ingerülten a skót búr. Nem tagadtam le ennek tényét. Rögtön beszélgetés kezdődött, mindenki körülöttem tolongott, bámultak és újjal mutogattak rám, azt hallgathattam, hogyan ismételgetik a nevemet minden irányból. ,,Újságíró riporter vagyok, - mondtam, - és maguk nem tarthatnak engem fogságban”. A skót búrfelnevetett. ,,Ó, - mondta, - nem minden kapunk el egy Lord fiát”.

   Ez alatt az idő alatt arra vártam, hogy mikor vezetnek engem Joubert tábornokhoz, akitől biztosítást vártam kapni afelől, hogy a katonai riporter státuszomat figyelembe veszik. De váratlanul megérkezett egy lovas, amely megparancsolta a foglyoknak, hogy induljanak Colensoba. A konvoj – húsz lovas – összezárult körülöttünk. A vezetőjükhöz fordultam és megkértem, hogy vagy vezessenek engem Joubert tábornok elé, vagy adják vissza az irataimat. De az úgynevezett fieldcornettet sehol sem láttam. Az egyetlen válasz az ,,Előre!” volt, és mivel tovább vitatkozni nem volt semmi értelme, megfordultam, és elindultam a többiekkel.

   Hat órán át meneteltünk a szétázott mezőkön és utakon át, melyeket síkos sár borított, és közben tovább szakadt az eső, amely hatására bőrig áztunk. A konvoj katonái többször is megismételték számunkra, hogy ne siessünk és normális lépésben haladjunk, egyszer még azt is megengedték, hogy néhány percet pihenjünk. Nem volt sem vizünk, sem élelmünk, és én szörnyen kimerültem, amikor is megpillantottuk magunk előtt Colenso bádog háztetőit. Az állomás mellett szállásoltak el minket, egy hullámos lemezből készült alkóvban [365], melynek a padlóját négy hüvelyknyi vastagon teleszórták vasúti elismervényekkel és pénzügyi könyvekkel. Itt, teljesen elcsigázottan, a földre roskadtunk, és, úgy tűnt, a szégyenérzettel, csalódással, a reggel nyughatatlanságával, szenvedéssel és fizikai kimerültséggel együtt, elvesztettük az élet iránti legcsekélyebb érdeklődést is.

   Ezután a búrok két tüzet raktak, kinyitották az alkóv ajtaját és azt mondták nekünk, hogy kijöhetünk és megszáríthatjuk magunkat. A földön egy frissíben leszúrt bivaly feküdt, és nekünk kiosztották husát. Mi ezeket botokra tűzve megsütöttük, a tábortűz körül ülve, és mohón ettünk, kanibáloknak érezve magunkat, mivel az állat néhány pillanattal korábban még élt. Más búrok, akik nem a mi kíséretünkből voltak, hanem akik bevették Colensot, eljöttek, hogy megnézzenek minket. Közülük kettővel – testvérek voltak, mindketten, származásukat tekintve angolokkal, születésük után pedig afrikaiak, választásuk szerint pedig búrok – elbeszélgettem. A háború, mondták ők, jól halad. Természetesen ellenállni a Brit Birodalom erejének és hatalmának – meglehetősen komoly feladat, de ők készek erre. Ők örök időkre ki foglyák űzni az angolokat Dél-Afrikából, vagy az utolsó emberig harcolni fognak. Én ezt válaszoltam: ,,A maguk próbálkozása értelmetlen. Pretoriát március közepére be foglyuk venni. Milyen esélyük van önöknek ellenállni katonák százezreinek?”

   ,,Ha én azt gondoltam volna, - mondta szenvedélyesen az ifjabbik testvér, - hogy a hollandok megadják magukat mindössze amiatt, mert elesik Pretoria, akkor azon nyomban szétverném a puskámat ezekbe a vasakba. Mi az örökkévalóságig harcolni fogunk.” Erre én csak a következőt válaszolhattam: ,,Várjon csak, majd meglátjuk, hogyan foglya ön magát érezni, amikor megváltozik a szélirány. Nem olyan egyszerű meghalni, amikor mellettünk van a halál.” Ő ezt mondta: ,,Akkor majd várok.”

   Utána kibékültünk. Hangot adtam ama reményemnek, hogy ő majd hazatér a háborúból, megéli még a jobb kort és meglátja majd Dél-Afrikát, ami sokkalta boldogabb és nemesebb lesz, és olyan zászló alatt, ami megfelelt az őseinek. Erre ő levette a középen lyukas takarót, amit esőgallérként hordott, és nekem adta, hogy betakarózhassak vele. Elbúcsúztunk, és az éj leszáltával az értünk felelős fieldcornet megparancsolta nekünk, hogy vigyünk be némi szénát az alkóvba, hogy azon aludhassunk, majd bezárt minket, és ránk borult a sötétség.

   Nem tudtam elaludni. A jelen konfliktus minden igazsága és hazugsága, a háború viszontagságai és fordulatai ott motoszkáltak a fejemben. Micsoda emberek [366] ezek a búrok! Eszembe jutott, milyeneknek láttuk őket reggel, amikor az eső alatt vonultak, - több ezer független lövész, kakim önállóan gondolkoznak, kiválló fegyverekkel és tapasztalt vezetőkkel rendelkeznek. Úgy mozognak és élnek, hogy nincs szükségük ellátó szolgálatra, szállító eszközökre, lőszerszállító hadoszlopokra, úgy vágtatnak, mint a szél, vas akaratuk nyújt támaszt számukra, és az Ótestamentum szigorú, kemény Istene, aki majd biztosan legyőzi az Amalekitákat, összezúzva lábszárukat és combjukat (Bírák., 15:8). Ezután az eső zuhogásának hangján, és a vastetőn koppanó cseppek dobolásán át meghallottam énekeiket. A búrok esti zsoltáraikat énekelték, és ezek fenyegető hangjai, melyek inkább telítődtek háborúval és felháborodással, mint szeretettel és együttérzéssel, fagyos dermedésre késztették szívemet, és én arra gondoltam, hogy ez a háború végül is igazságtalan, hogy a búrok jobbak nállunk, hogy még az ég is ellenünk van, hogy Ladysmith, Mafeking és Kimberley el fog esni, hogy beavatkoznak majd a külföldi nagyhatalmak, elveszítjük Dél-Afrikát, és ez lesz a vég kezdete. És csak miután a reggeli nap, ami a zivatar után még fényesebb, a hideglelés után pedig még melegebb, megjelent az ablakban – minden ismét visszanyerte a valódi színeit és arányait.

 

Pretoria, 1899, november 30.

 

   Az első hajnali napsugarak éppenhogy utat találtak maguknak a vassal fedett alkóv tetején át. A katonák a padlón hevertek, barna szemét kupacai között, egyesek rémesen horkoltak. A környezetem jelentősége mint egy taps, úgy jutott el a tudatomig. Fogságban vagyok, nem mehetek oda, ahová akarok, nem tehetem azt, amit akarok, valahova elcipelnek engem és őrzésnek fognak alávetni, miközben mások fogják bevejezni ezt a hatalmas vitát, én meg kiléptem a játékból, a játék elején megadott téthez hasonlóan, amit majd a bankba dobnak. Kitört belőlem egy keserűség teljes nyögés és felültem, felébresztve Franklandot, aki velem osztozott a takarón. Ezután a búrok kinyitották az ajtót, ébresztőt vezényeltek és azonnal el kezdtünk szedelőzködni az útra.

   A földön heverő széna susogása hallatszott, és a szökés körüli gondolat először született meg a fejemben. Miért ne ásnám be magam ebbe a szemétbe és megvárhatnám, míg a foglyok és a konvoj elvonulnak? Át fognak számolni minket? Észreveszik e? Nem gondoltam. Ők is végiggondolhatják a dolgokat – tegnap mindenki bejött. Az is biztos, hogy az éjszaka [367] senki semszökött el. Ezekszerint, reggel mindenkinek ott kell lenni. Ez a terv teljesen hatalmába kerített engem, és már el akartam rejtőzni, amikor az egyik őr belépett, és megparancsolta, hogy menjünk ki az épület elé.

   Rágtunk még egy keveset annak a bivalynak a husából, amit előző nap levágtak és megsütöttek, majd ittunk egy kis esővizet egy nagy pocsolyából. Ezután elindultunk – mocskos, szakadt foglyok szánalmas tömege. Átkeltünk a Tugelán egy vasúti hídon és, az úton folytatva menetelésünket, hamarosan dombok közé értünk. A sréhen ránk világító napsugarak által hajtva mentünk néhány órát, átgázolva a vízzel megtelt árkokon, amiket az esőzések heves vízű folyamokká változtattak.

   Keresztülmentünk Pitersen, megállás nélkül, és elindultunk Neiltorp felé. Fél óra múlva eljutottunk egy erős őrsig, ahol nekünk megparancsolták, hogy álljunk meg és pihenjünk. Majdnem kétszáz búr vett körbe minket. Bölcsek, mint a politikusok, és kíváncsiak, mint a gyerekek, mindenféle kérdéseket tettek fel nekünk. Mit gondolunk Dél-Afrikáról? Milyen sokáig akarnak az angolok háborúzni? Mikor lesz vége a háborúnak? A válaszunkat - ,,Amikor magukat szétverjük” – a belőlük kórusban kirobbanó kacagás fogadta.

   Hamarosan ismét megparancsolták, hogy mozogjunk tovább, és keletnek vettük az utat, Boolwan Hill irányába, és leereszkedtünk a Klipfolyó völgyébe. A Ladysmithet bombázó ágyúk pulzáló hangja nagyon hangos, és nagyon közeli volt, mindeközben tisztán megkülönböztettük a brit tüzérség lövéseit, amely időről időre válaszolt. Azután, hogy átvágtunk a vasútvonalon, Neiltorp mögött, észrevettem még egy bizonyságát annak, hogy a barátaink közel vannak. A dombok felett, magasan, az úttól balra, a levegőben függött egy aranyos babszem. Ez egy megfigyelő léggömb volt, Ladysmithből. Ott, mindössze két mérföldnyire tőlünk, ott volt a biztonság és dicsőség. A katonák ugyancsak észrevették a léggömböt. ,,Ott vannak a mi srácaink, - mondogatták, - minket még nem készítettek ki”. Így vígasztalták magukat.

   Addig néztük a gömböt, míg el nem tűnt a dombok mögött, én meg megpróbáltam elképzelni mindazt, ami a rögzítő kötél alja körül lehet. Az ostromlott Ladysmith, saját védműveivel, legyeivel, mocsári lázával és mocskával most gyönyörű menyországnak tűnt számomra.

   A gázlón át, mellig érő vízben, átkeltünk a Klip folyón, és továbbra is az őrök által körbevéve, csoszogtunk a Bulwana Hill mögött lévő táborokhoz. Csak délután három órakor, tízórás menetelést követően, végre elértük azt a tábort, ahol az éjszakát kellett töltenünk. Én annyira elfáradtam [368] útközben, hogy eleinte semmi másra sem gondoltam, csakhogy minél hamarabb lezuhanjak a bokrok árnyékába. És csak amikor a mi fieldkornettünk teát és marhahúst ajánlott nekünk, meghívva minket, hogy költsük el mindezt vele együtt sátrában, ismét visszatért hozzám a gondolkodókészség.

   A búrok elégedettek voltak és összezsúfolódtak a kicsiny sátorban: ,,Meséld el nekünk, miért folyik ez a háború?” Azért, válaszoltam én, mert ők ki akartak kergetni minket Dél-Afrikából, és nekünk ez nem tetszett.

- Ó, nem, ez nem ok. Én majd megmondom, hogy miben is rejlik a háború fő oka. Mindenről az átkozott tőkések tehetnek. El akarják lopni az országunkat, és ezért megfizették Chumberlaint, és most ez a három alak – Rhodes, Bayt és Chumberlain, azt hiszik, hogy utána majd megosztják a Rendet {2} egymás között.

- Maguk talán nem tudják, hogy az aranybányák a részvényesek tulajdona, és sokan közülük külföldiek – franciák, németek és egyebek? A háború után, bármilyen kormány is jut hatalomra, ezek továbbra is az adott emberek tulajdonában maradnak.

- Akkor meg miért háborúzunk?

- Azért, mert ti gyűlöltök minket és felfegyverkeztetek, hogy megtámadjatokminket.

- És maguk nem gondolják azt, hogy becstelen dolog – ellopni az országunkat?

- Mi csak magunkat akarjuk megvédeni és az érdekeinket. A maguk országa nekünk nem kell.

- Maguknak lehet, hogy nem kell, de a tőkések épen ezt teszik.

- Ha maguk megpróbálták volna megőrizni velünk a baráti viszonyt, akkor nem is lett volna háború. De ti kiakartok kergetni minket Dél-Afrikából. Csak a Nagy Afrikai Köztársaságra gondoltok, hogy egész Dél-Afrika csak hollandul beszéljen. Sajátos Egyesült Államok a ti elnökötökkel és a ti zászlótok alatt, amik függetlenek és többnemzetiségűek.

   A szemeik felizzottak.

- Pontosan ezt akarjuk, - mondta az egyik.

- Yo-yo, és mi ezt meg is kapjuk, - tette hozzá egy másik.

- No, ebben rejlik a háború fő oka.

- Nem, nem. A háborút ezek az átkozott tőkések és zsidók provokálták ki.

   A vita visszatért a kiinduló pontjához.

   Amikor leszállt az est, a komendáns megkövetelte, hogy mi távozzunk [369] a sátrakba, amiket a tábor sarkán vertek fel. Egy külön sátrat bocsátottak a tisztek számára, akiket először választottak el katonáiktól. Egy percig azon törtem a fejem, hogy kinek adjam ki magam – tisztnek vagy közlegénynek. Az előbbit választottam, és hamarosan nagyon sajnáltam, hogy így döntöttem. Fokozatosan besötétedett.

   Reggel, még napkelte előtt eljött Dawel kommendáns és felébresztett minket. A foglyoknak azonnal az Elands Laagte vonatállomásra kellett vonulniuk. ,,Ez milyen messze van?” – kérdeztük gondterhelten, mivel mindenkinek feltörte a lábát a lábbeli. Válaszul azt hallottuk, hogy az út igen rövid, mindössze öt óra lassú lépésben. Felálltunk, és mivel ruhában aludtunk és még csak nem is gondolhattunk a mosdásra, kijelentettük, hogy készen állunk. A kommendáns eltávozott és néhány perccel később teát és marhahúst hozott nekünk, bocsánatot kérve a koszt változatlanságáért. Megkért egy angolul beszélő búrt, hogy az mondja meg – nekik sem jut semmi jobb. Azután, hogy ettünk és készen álltunk az útra, Dawel a tolmács segítségével meg akarta tudni, elégedettek vagyunk e avval, ahogyan velünk ebben a táborban bántak. Készségesen biztosítottuk afelől, hogy elégedettek vagyunk, és nagy tisztelettel búcsúztunk ettől a nemeslelkű és becsületes ellenféltől. Ezután északra meneteltünk, a dombokon át, ballról megkerülve a Ladysmith körüli őrzárat.

   Tizenegy körül elértük az Elands Laagte vasútállomást. Itt egy vonat várakozott a foglyokra. Volt hat vagy hét zárt vagon a katonák számára, és egy különálló, a szerelvény elején lévő vagon a tiszteknek. Két puskás búr leült közénk, és az ajtók bezárultak. Nagyon éhes voltam, és azonnal ételt és italt kértem. ,,Majd lesz elegendő”, - válaszolták ők, és mi türelmesen vártunk. És valóban, néhány perccel később a peronra kijött egy vasúti alkalmazott, kinyitotta az ajtót és betett hozzánk, bőkezű könnyedséggel, két tégelynyi konzervált birkahúst, két tégely konzervált halat, négy vagy öt vekni kenyeret, féltucat doboz dzsemet és egy nagy kannányi teát. Amennyire volt időm megfigyelni, a katonákat is hasonlóképpen ellátták. Amíg mi elfogyasztottuk a három nap alatt kapott első megfelelő ebédünket, a vonat körül összegyűlt egy hatalmas búr tömeg, akik nagy érdeklődéssel bámultak be az ablakokon. Egyikőjük orvos volt; észrevéve bekötözött karomat érdeklődött, hogy nem e vagyok sebesült. A lövedék repeszétől származó seb önmagában nem volt túl mély, de mivel szélei tépettek voltak, és két napon át ezzel senki sem foglalkozott, begyulladt. [370] Ezért megmutattam neki a kezemet, és az orvos azonnal elrohant tiszta fásliért, forró vízért és még valami másért, kimosta a sebet és friss kötést rakott rá.

   Észrevettem vagy egy századnyi búrt, akik lovaikkal együtt berakodtak a mozdony mögött közvetlenül elhelyezkedő marhaszállító vagonokba. Dél körül útrakeltünk, kis sebességgel haladva előre.

   Elands Laagte után két megállóval a búr kommandósok, vagy legalábbis egy részük, elhagyták a vonatot, és számunkra világossá vált, mennyire átgondoltak is voltak hadi előkészületeik. Ezen a vonalon minden állomást különleges platformokkal láttak el, amik körülbelül 300 vagy 400 yard hosszúak voltak, amik földhányásból álltak, ezeket deszkákkal erősítettek meg a sínek irányából és lágyan lejtettek a másik irányba. Ennek köszönhetően a lovasok egyenest a vagonból indulhattak lóháton, és pár percel később már vágtathatott a síkságon. Az egyik búr őr észrevette, hogy milyen nagy figyelmet szentelek a szerkezeteknek. ,,Ezekre arra az esetre van szükségünk, ha kénytelenek leszünk gyorsan visszavonulni Baggarsberghez vagy Laing Nekhez”, - magyarázta. Amíg utaztunk, fokozatosan beszélgetésbe elegyedtem ezzel az emberrel. Úgy mutatkozott be, mint Spaarwoter, pontosabban, ahogyan ő ejtette ki a nevét, mint Spiarwoter. Ez egy farmer volt, Ermolo környékéről. Békeidőben szinte nem fizetett adót, vagy, ahogyan azt az elmult négy évben is tette, egyszerűen tudomást sem szerzett létezéséről. De ezért az előjogért köteles volt illetmény nélkül szolgálni, háború esetén, gondoskodva lóról, ellátmányról és élelemről. Nagyon udvarias volt és az egész beszélgetés alatt igyekezett nem mondani semmi olyat, ami megsérthette a foglyok érzéseit. Nekem ez az ember nagyon megtetszett.

   Valamivel később a beszélgetésünkhöz csatlakozott a jegyellenőr. Ez egy nagyon bőbeszédű hollandus volt.

   ,,Miért akarjátok ti, angolok, elvenni tőlünk ezt az országot?” – kérdezte ő. És a hallgatag búr csak dünnyögött az orra elé, tört angolsággal: ,,Miért, hát a farmjaink nem a mi tulajdonunk? Miért kell harcolnunk értük?”

   Megpróbáltam elmagyarázni nekik a nézeteltéréseink alapjait: ,,Értsék meg, végső soron a brit uralom – nem zsarnokság”.

   ,,Ez nem jó a dolgozó ember számára. – mondta a jegyellenőr. – Nézzék meg Kimberleyt. Kimberleyben jó volt élni, míg a tőkések azt el nem lepték. Most nézzék meg, mivé lett. [371] Nézzenek rám. Hát hol van a megkeresett pénzem?”

   Nem emlékszem, hogy mit is mondott a fizetéséről, de egy egyszerű kalauz számára ez egyszerűen elképzelhetetlenül magas összeg volt. ,,Maga azt hiszi, hogy a brit kormány alatt is ilyen fizetést fogok kapni?” Én ezt mondtam: ,,Nem”. ,,No, látja, - mondta ő, - nem kell nekem semmilyen angol kormány. Majd hozzátette, teljesen témát váltva, - mi a szabadságunkért harcolunk”.

                           

   Ekkor eszembe jutott, hogy van egy olyan érvem, ami biztosan hatni fog. Odafordultam a farmerhez, aki igenlően bólogatott, míg hallgatta a beszélgetést:

- Ez egy nagyon jófizetés.

- Ó, igen.

- És honnan van erre pénz?

- Ó, hát az adókból. No meg a vasútból.

- Gondolom azt, amit maguk termelnek, úgyszíntén a vasúton szokták szállítani, nemdebár?

- Ya (önkéntelenül is áttér a holland nyelvre).

- Nem gondolja, hogy a szállítási díj egy kicsit magas?

- Ya, ya, - Mondta egyszerre mindkét búr, - nagyon magas.

- Ez azért van, - mondtam én, a jegykezelő kalauzra mutatva, - mert neki magas a fizetése. Azt pedig önök fizetik.

   Válaszul a mondottakra mindketten felnevettek és azt ondták, hogy ez is igaz, és a fizetendő összeg valóban nagyon magas.

- Angol kormányzat alatt, - mondtam én, - neki nem lesz ennyire magas a fizetése, és maguknak semkell ennyire sokat fizetni a szállításért.

   Csendbe burkolózva fogadták ezt a kijelentésemet. Ezután Spaarwoter ezt mondta:

- Azt akarjuk, hogy hagyjanak minket békén. Mi – szabad emberek vagyunk, maguk meg – nem.

- Mit jelent az, hogy nem vagyunk szabadok?

- Mi helyes van abban, hogy egy mocskos kaffer a járdán sétáljon, méghozzá igazolvány nélkül? Pedig éppen ez az, amit maguk a brit gyarmatokon tesznek. Testvériség! Egyenlőség! Szabadság! Pfuj! A legkevésbé sem. Mi tudjuk azt, hogyenkell a kafferekkel bánni.

   Nagyon kényes kérdést hoztam elő. Mi politikai kérdésekkel kezdtük, és társadalmi kérdésekkel végeztük. Miben rejlik a valódi és alapgyökere annak, hogy miért nem kedvelik a hollandok a brit államigazgatást? Ez nem Slagters Nek, nem Broomplatz, nem Majuba, nem a Jameson [372] Raid. Ez egy változatlan félelem és gyűlölet egy olyan mozgalom iránt, amely megpróbálja egy szintre emelni a bennszülötteket a fehér emberrel. A brit kormány a búr farmer tudatában egyet jelent a mindent elsöprő társadalmi forradalommal. A feketének egyazon jogai lesznek, mint a fehérnek. A szolgát fellázítják a gazdája ellen, a kaffert kinyílvánítják az európai ember testvérének, egyenlőek lesznek a törvény előtt, a feketének politikai jogokat adnak.

   Ez a búr farmer meglehetősen tipikus példa volt, és az én értelmezésembenmegtestesítette mindazt a jót és nemeset, ami csak megvan az afrikai hollandok karakterében. Ennek a polgárnak és katonának a látványa, aki bár vonakodva, de tudatosan szakadt el a farmján zajló élet nyugodt világától, hogy bátran harcoljon, védelmezve azt a földet, amelyen él, amelyet az ősei nehéz munka és igyekezet árán szerezték meg, hogy megóvja függetlenségét, amelyre büszke, az ellenségei reguláris hadseregei ellen – természetesen, mindez, bármely idealistából a legforróbb szimpátiát válthatja ki. És hirtelen váltás, egy fals hang az együttértés duetjében: ,,Mi tudjuk, hogyan kell bánni a kafferekkel ebben az országban. Képzelje el, hogyan engedhetjük meg ennek a fekete szemétnek, hogy a járdán sétáljon!”.

   És ezután – semmi egyetértés, a szakadék minden pillanattal egyre csak nő: ,,Taníttatni a kaffert! Ah, maguk még mindig erről beszélnek, angolok. Mi bottal tanítjuk őket. Humánusan és igazságosan bánjunk velük – ez nagyon tetszik. Őket ide a Mindenható Úristen azért helyezte, hogy ránk dolgozzanak. Nem fogunk megtűrni tőlük semmi butaságot. Csak jegyezzék meg, hogy hol a helyük. Mit gondol maga? Továbbra is erősködik, hogy bánjunk jól velük? Majd éppen evvel fogunk foglalkozni. Még azelőtt, hogy végetérne ez a háború, mi majd magunktól eldöntjük, hogy ti, angolok, bele avatkoztok e a mi dolgainkba”.

   Délre a vonat még nem érkezett meg Dundyba. Amikor a szemünk elől eltűnt a Talana Hill, mi elkezdtük kutatni szemünkkel Majubát, és nem sokkal az éj leszálta előtt meg is láttuk – egy magas hegyet, amelyhez ugyan olyan gyászos és szomorú emlékek fűződnek, mint amilyen a látványa. A búr őrök megmutatták nekünk, hol állították fel nagy ágyúikat, hogy megvédhessék Laing Neket és megjegyezték, hogy a hágó immár bevehetetlen.

   Közeledtünk a határhoz. Elkezdtem álmodozni arról, hogy hogyan hagyom el majd a vonatot, amig az átrobog a Volkskrusti alagúton, kimászva az ablakon. Mellesleg, Spaarwoter is gondolt egy ilyen [373] eshetőségre, és ezért bezárta az ablakokat. Amikor mi bementünk az alagútba, felnyitotta mauserja zárát és megmutatta, hogy az teljesen fel van töltve. A józanság ismét arra ösztökélt, hogy legyek türelemmel. Már sötét volt, amikor a szerelvény megközelítette Volkskrustot, és tudatosult bennünk, hogy most már ellenséges területen vagyunk. A peront teljesen ellepte a fegyveres búrok tömege. Kiderült, hogy újabb két commandos-különitményt szerveztek, és a vonatoknak a frontra kellett szállítani őket. Hamarosan szakállas férfiak arcai ragadtak rá az ablakokra, és ezek szenvtelenül minket néztek, majd egymással megosztották megjegyzéseiket, amik a mi külsőnkkel voltak kapcsolatban.

   Mielőtt még a vonat elhagyta volna Volkskrustot, felváltották az őrségünket. A becsületes burgereknek, akik elfogtak minket, vissza kellett térniük a frontra, és ezért minket átadtak a rendőrségnek. A konvoj főnöke, egy kellemes idős gentleman (én nem tudom, hogy mi az ő hivatalos címe), odajött hozzánk és Spaarwoteren keresztül elmagyarázta nekünk, hogy ő rakta a sínekre azt a sziklát, ami a katasztrófához vezetett. Remélte, hogy nem haragszunk túlságosan rá. Mi azt válaszoltuk, hogy semmiképpen sem. Azt is hozzátettük, hogy számára is bármikor örömmel megtennénk valami hasonlót.

   Ezután elbúcsuztunk egymástól, és én neki, meg Spaarwoternak adtam egy-egy kis papírost, amelyen tanusítottam, hogy ők jóságot és iszteletet tanusítottak a brit hadifoglyok iránt, és amelyekben én személyesen is kértem, arra az esetre, ha ők a brit csapatok fogságába esnének, hogy velük is jól bánjanak.

   Minket átadtak egy igen elaggott, zsandár kinézetű rendőrnek. Ő állandóan a padlóra köpött és figyelmeztetett minket, hogy le fognak lőni minket, amennyiben megpróbálunk elszökni. Mivel egyáltalán nem óhalytottunk szóba elegyedni evvel az alakkal, leeresztettük a polcokat a fülkénkben, és miközben a vonat elhagyta Volksrustot, lefeküdtünk aludni.