Eastcort, 1899, november 10

 

   Amikor én felébredtem tegnap reggel, a levegőben furcsa dübörgés szállt – valami rezgés, amit még hangnak is igen nehezen nevezhető, de mégis igen erőteljes nyomást gyakorolt a füleimre. Kiléptem a sátramból, hogy jobban hallhassam. Éppenhogy kivirradt, a levegő nyugodt volt és tiszta [350]. Könnyed szellő fújt északról, Ladysmith irányából, és ekkor megértettem, hogy a távoli tüzérségi tűz hangját hozta el ide, Eastcortba.

   Nem sokkal később elindultunk, hogy minél közelebb férkőzzünk a hang forrásához. Minden rendelkezésre álló erőt Colenso felé irányítottak, csapatösszevonást hajtottunk végre. Átvágtatva a várostól északra lévő szép, fűvel borított dombokon, hamarosan eljutottam egy olyan helyre, ahonnan láthattam az egész hadoszlopot. Először felbukkant egy biciklista, egy natali önkéntes, aki lassan haladt, hátára vetve puskáját, utána felbukkant újabb két ember, és ezután újabb húsz fő követte az előbbieket. Őket követte, körülbelül negyed mérföldnyi távolságból, a lovasság – a birodalmi könnyűlovasság százada, hatvan natali karabélyos, a lovasított gyalogság csapata és nagyjából negyven natali lovasrendőr. Ez volt Natal össz lovassági ereje, a többit körbezárták Ladysmithben, és a gyarmatok védelmére az ellenséges hadsereggel szemben, melynek többségét lovasság alkotja, alig lehetne mozgósítani három századnál több embert. Ezután következett a gyalogság – a Dublini fusilerek, a dicsőséges ezred, mely kitüntette magát Glenkonál, és a határőr ezred, amelynek még lehetősége lesz kiérdemelni sarkantyúit. Az önkéntesek tüzérségi ütege beszorult a két brit zászlóalj közé, majd utóvédként a Durbanból érkezett önkéntesek meneteltek. Az erők, melyek úgy vonultak elelőttem, mint egy dísszemlén, bánatosan jelentéktelennek tűntek, és ez a benyomás csak felerősödött annak tudatában, hogy immáron minden tőlük függött.

   A lapos tetejű magas domb, ami észak-nyugaton volt, jó kilátást ígért, és közelebb volt Ladysmithhez, ahonnan hallani lehet az ágyúk dübörgését. Két kísérő társaságában elindultam a domb irányába, és egy órával később már a csúcsán álltunk. A vidék úgy terült el előttünk, mint egy térképen. Bár az is igaz, hogy Eastcortot eltakarták az őt körülvevő dombok, de Colenso-t világosan láttuk. Messze keleten hatalmas fal-ként emelkedett Dracensberg fogazott, sötét hegyvonulata. De mi nem a táj eme szépségeire irányítottuk kukkereinket. Colensotól jobbra a dombok alacsonyabbak és ritkábbak, és a terület, ami mögöttük terül el, bár lágy ködfátyol takarta, de jól be lehetett látni. Előbb az alacsony, köves dombok jöttek a terepen, amik furcsa rendszertelenség szerint voltak szétszórva és a táj másik végén egy völgybe mentek át. E fölött a széles völgy fölött, mint a gőz a forrongó kazán felett, füstfelhők emelkedtek az égő fű és más tűzforrás felől. Az alján, amit még a mi magaslatukról sem lehetett látni, terült el Ladysmith városa és katonai támaszpontja. [351]

   Amíg mi mindezt szeműgyre vettük, csatlakozott hozzánk a szomszéd farm tulajdonosa, egy magas, vörös szakálú, komoly és elmélkedő ember. ,,Nehéz harcuk volt ma reggel. – mondta. – Azóta a bizonyos hétfő óta (a háború Fekete Hétfője óta) nem volt ekkora lövöldözés. De úgy látszik, hogy ezzel mára ők be is fejezték”. Hatalmába kerített minket ez a távoli dráma, ami azért is káprázatos volt, mert a jelentősége és végkifejlete még nem volt világos és ezért titokzatosnak bizonyult; ott álltunk, élesen kirajzolódva az ég kékjével hátunk mögött, és itt a beszélgetésünk hirtelen félbe lett szakítva. Hátulról, a domb-gerinc mögül, kiugratott két lovas. Bálra tőlünk, alig száz yardnyira, hárman vagy négyen leugráltak lovaikról a sziklák között. Újabb három ember bukkant fel a túlsó oldalon. Be lettünk kerítve, bár, az is igaz, nem a búrok, hanem a natali karabélyosok által. ,,Úgy gondolom, hogy elkaptuk magukat, - mondta a kiérkező őrmester. – Kérem, mondják meg nekünk, hogy kik maguk”. Mi felmutattuk az engedélyeinket és elmagyaráztuk a járőrnek, hogy nem éppen azok lennénk, akiket érdemes foglyúl ejteni. Az őrmester láthatóan csalódott volt, de kiengesztelődött, miután lefényképeztük ,,a londoni újság számára”. Siettünk elfogadni a farmer lanch-meghívását. ,,Ez mindössze egyszerű, kemény étel, - szabadkozott, - de, gondolom, maguk már megszokták ennek emésztését”.

   A farm a domb egyik sarkában állt, a csúcstól nem messze, lejebb, a domboldalon. Ez egy egyszerű, tágas ház volt kőfalakal és hullámos vastetővel, amit néhány kamara és gazdasági épület vett körül. A négy-öt kék kőfa adott némi árnyékot és egy kis változatosságot kölcsönöztek erre a sima, fűlepte tájnak. A bejáratnál két nő fogadott minket, a gazda felesége és huga. A nagyszerű lanch mellett sok mindent megvitattunk ezekkel a jó emberekkel, arról is beszéltünk, hogy nemzetünk most úgy döntött, hogy felszámolja a britek és búrok közötti végtelen ellenségeskedést. ,,Mi mindig is tudtuk, - mondta a farmer, - hogy mindez háborúhoz fog vezetni, és ez így is történt, és azt sem mondanám, hogy sajnálkoznék e-fölött. De a háború sokba fog nekünk kerülni. Én vagyok az egyetlen a húsz mérföldes körzetben, aki nem hagyta el farmját. Az is igaz, hogy most védtelenek vagyunk. Bármely napon betoppanhatnak a hollandok. Minket lehet, hogy nem ölnek meg, de körös körül mindent ki fognak rabolni és fel fognak égetni, pedig ez mindenem, amim van ezen a világon. Én tizenöt évet dolgoztam itt és azt mondtam magamnak, hogy itt maradunk, és mi lesz majd tovább – jöjjön, aminek jönnie kell”.

   Elindultunk visszafelé, mivel az idő már estefelé járt, és a félhomályban veszélyes lenne belerohanni egy őrszembe. A dolgok jelenlegi állása szerint [352] a hadihelyzet, kétségtelenül, komoly és kritikus. A háború már három hete folytatódik. A hadsereg, amelynek Natalt kellett védenie, és amely képes, mint ahogyan azt feltételezték, visszaszorítani az ellenséget, közben nagy vesztességeket okozva neki, be lett kerítve és tűz alá lett véve saját megerősített támaszpontján. A határ mentén, szinte majdnem minden szakaszon, a búrok előretörtek, a britek pedig visszavonultak. Mindenhol, ahol megpróbáltunk átmenni védelembe, bekerítettek minket. A búrok foglyúl ejtettek több mint 1200 egészséges és élő britet, és ez a szám szégyenteljesen összehasonlíthatatlan a veszteséglistákkal és azoknak a búroknak a számával, akiket mi ejtettünk fogságba. Mindez elsősorban arról tanúskodik, hogy nem voltunk erre felkészülve. Ráadásul az, hogy az események felkészületlenül értek bennünket, - azok tevékenységének következménye, akik minden erőfeszítést megtettek Angliában, hogy akadályokat gördítsenek a kormány útjába, akik egyszerűen kinevették még annak lehetőségét is, hogy agresszióra lehet számítani a búrok részéről, akik minden egyes elővigyázatosságot, ami a gyarmatok védelmét szolgálta, úgy állították be, mint szándékos provokációt és kihívást Transvaal irányába. Ezenkívül, mi komolyan alábecsültük a búrokat. Ezek a katona-köztársaságok egy évtizeden át halmozták a hadianyagot. Az aranybányák által körbevéve, ők öt éven át fegyverkeztek és készültek a küzdelemre. Rendkívül jellemző, hogy ezeknek a műveletlen paraszti közösségeknek volt annyi eszük és vállalkozó szellemük, hogy saját oldalukra állítsanak egy sor jó tanácsadót és hogy felhasználják a szakértőket minden olyan kérdésben, ami a fegyverzetet és a hadakozást érintette.

   A tüzérségük csak létszámban marad alul a miénkkel szemben. Tegnap látogatást tettem Colensonál, egy páncélvonaton utaztam oda. Az egyik elhagyott földsánc-erődben, amit még a britek emeltek, két ládát találtam, tele srapnellel és töltetekkel. A búrok nem vették a fáradságot, hogy elvigyék. Az ágyúik jóval újabb típusúak, és olyan lőszert alkalmaznak, melyekben a robbanófej és a töltet egységesítve van, mint ahogyan az már a puskalőszereknél megszokott. A történelem során először alkalmazott kombináció – a nehéztüzérség és a hatalmas lovasság – hatásosnak és igen meggyőzőnek bizonyult. Az ellenség bátorsága, kitartása, és a saját erejébe vetett hite nem kevésbé csodálatra méltó. Röviden szólva, mi meglehetősen alábecsültük katonai erejét.

   De térjünk vissza Eastcortba. A helyőrsége nyilvánvalóan nem elegendő ahhoz, hogy meg lehessen védeni a búroktól. Ha az ellenség támadásba kezd, akkor a csapatoknak Pitermoritzburgig kell majd visszavonulniuk, már csak abból az okból kifolyólag, [353] hogy ők az egyetlen olyan erő, amit fel lehet használni a megbízható védelmi vonalak védelménél, amiket a város köré húztak fel. Ladismithen kívül annyira csekély a lovasság száma, hogy a búrok rajdolásokat folytathatnak bármely irányba. Akkor, amikor ezeket a sorokat írom, a helyzetet, véleményem szerint, az menti meg, hogy az ellenfél önbizalma túlon-túl nagy. Minden erejüket Ladismithre koncentrálták, és abban reménykednek, hogy sikerül majd megadásra bírniuk. Viszont határozottan elmondható, hogy a város még legalább egy hónapig képes tartani magát. A erősítés már úton van, a tengeren. A vasútforgalom a tengerparttal folyamatos. Még most is építik a terelővágányokat és készenlétbe vannak helyezve a csapatszállító szerelvények. Ezzel kéne most a búroknak foglalkozniuk, és akkor eléggé valószínű, hogy rávesznek minket arra, hogy vonuljunk vissza Pitermoritzburgba, semmisítsük meg a vasutat és robbantsuk fel a hidakat. Mindez hátráltathatja a Ladysmith megsegítésére siető hadsereget, és akkor több esélyük lenne arra, hogy Ladysmith-t második Saratoga-vá változtassák számunkra. Mi ettől félünk, már múlt szombat óta. De már majdnem egy hét telt el, de ők nem tettek semmit. Miért? Azt hiszem, hogy ez bizonyos fokon avval van összefüggésben, hogy félnek a rajdoló csoportjaik mögött lévő Tugela folyó áradásától, ami számukra elvágná a visszavonulási útvonalakat. De egy bizonyos fokig az is lehet, hogy mindez Wolf Murray tábornok bölcs és magabiztos tevékenységének köszönhető, annak, ahogyan felhasználja csapatait, - az állandó csapatmozgások megteremtik annak illuzíóját, hogy jelentős erők állnak rendelkezésünkre. De bármit is mondanak minderről, kész tények előtt állunk – az ellenség nem semmisíti meg a vasútat, mert nem fél az erősítésünktől, nem hiszi, hogy annak száma jelentős lesz, mivel biztos – bármennyi csapat is érkezik, képes lesz ezeket megverni. Éppen ezért óvják ugyan olyan alapossággal a vasútat, mint mi, és megkímélik a hidakat. Ezen az útvonalon foglyák ellátni csapataikat, amikor elkezdődik a menetelésük Natalon át a tengerhez. Mindaz után, amit ők már sikeresen véghezvittek, ostobaság lenne nevetni a terveiken.

 

Pretoria, 1899, november 20.

 

   Egy héttel ezelőtt leírtam a csapatátcsoportosítással egybekötött expedíciónkat az eastcorti páncélvonaton, és rámutattam több szerkezeti hibájára, ami ennek a szerencsétlen hadigépnek [354] az alkalmazását rendkívül veszélyessé teszi. Ezek mindenki számára, akik kapcsolatban álltak ezzel a vállalkozással, olyannyira nyilvánvalóak voltak, hogy a táborban a páncélvonatot ,,Wilson halálos csapdájának” nevezték.

   Kedden, november 14-én, a lovasított gyalogság járőrei jelentették, hogy a búrok kisebb csoportjai kezdik megközelíteni Eastcortot, Vinena és Colenso irányából, és Long ezredes harcfelderítést hajtott végre, hogy kiderítse, mekkora erők követik az előretolt előőrsöket. A felderítés nem hozott gyakorlati eredményt, de mindenki úgy tartja, hogy a Ladysmith-t ostromló hadsereg jelentős része elindult, vagy kész elindulni déli irányba és megtámadni Eastcortot, majd ezután megkísérel csapást mérni Pitermoritzburgra. A mozgolódás, amit már tíz napja vártunk, elkezdődött. Megtettünk minden szükséges katonai előkészületet, hogy elkerüljünk minden kellemetlen meglepetést, és csütörtökön, hajnalban a járőrök csoportjai szétszóródtak északi és észak-nyugati irányba, közben az eastcorti páncélvonat azt a parancsot kapta, hogy harcászati felderítést végezzen Chiveli irányába. A szerelvény a következőképpen lett összeállítva: egy egyszerű vagon, amelybe beszereltek egy 7-fontos ágyút, amit a ,,Tartar” négy tengerésze kezelt; egy páncélozott vagon, lőrésekkel, amelyben a Dublini fusilerek századának három szakasza kapott helyet; a gőzmozdony és a szenes tender, és utána újabb két páncélozott vagon, benne a fusilerek negyedik szakaszával, a Durbani könnyű gyalogság századával (önkéntesek) és egy kis-létszámú civil karbantartó brigáddal; végül, még egy egyszerű vagon a sáncszerszámokkal és a vasút javításáhozszükséges anyagokkal. Mindössze öt vagon, egy lokomotív, egy kis ágyú és 120 ember. A parancsnokságot Haldein százados látta el, akit már korábbról ismertem.

   Mi fél hatkor indultunk el, és egy óra múlva elértük Frier vasútállomást. Itt a natali rendőrség egyik kis-létszámú járőre jelentette nekünk, hogy a legközelebbi öt mérföldes körzetben ellenséget nem észleltek, és, úgy tűnik, minden nyugodt. Haldein százados úgy döntött, hogy óvatosan elindul Chiveli felé, ahonnan kilátás nyílik az egész környékre. Nem volt semmi jel, mely a búrok közelségére utalt volna. A hullámzó, zöld fűvel borított ország ugyan olyan békésnek és néptelennek tűnt, mint az előző alkalommal.

   Egészen Chiveli-ig minden tisztán ment, de amikor a páncélvonat megközelítette az állomást, én vagy száz búr lovast vettem észre, akik könnyed galopban igyekeztek délre, körülbelül egy mérföldnyire a vasúttól. A Chiveli [355] mögött lévő hosszú dombot fekete pontok borították, hosszú sorokban, ez arra engedett következtetni, hogy a további előrenyomulásunk nem várt akadályba ütközött. A vonaton tartózkodó távírász sürgönyt küldött Eastcortba, amelyben jelentette, hogy mi szerencsésen megérkeztünk az állomásra, és a közelben észleltük a búrok csapatait. Long ezredes válaszában megparancsolta a vonatnak, hogy térjen vissza Frierbe, maradjon ott egész nap, és folytassa a megfigyelést, biztosítva magának egy biztonságos visszavonulást az éjszaka beálltával. Mi eleget tettünk a parancsnak, de amikor a szerelvény elhagyta a kanyart – Frierig még maradt egy egész és kétharmad mérföld – kiderült, hogy a tőlünk 600 yardnyira lévő domb, ami a vasútvonal fölé emelkedett, az ellenség kezében van. Következésképpen, végre kénytelenek leszünk harcba szállni, mivel nem kerülhetjük el ezt a helyet anélkül, hogy ne kerüljünk tűz alá. A négy tengerész megtöltötte az ágyút – az ősrégi ,,Játékszert”; a katonák betárazták a fegyvereket, és a vonat, amely most hátramenetben haladt, lassan megközelítette a dombot.

   Már csak egy pillanatnyi időnk maradt, de senki sem volt gondterhelt, mivel a vagonok páncélzata védelmet nyújtott a puskalövedékek ellen, a dombot pedig, még a legroszabb esetben is, csak valami kisebb elszánt járőr vehette birtokba, amely tíz embernél nem lehetett nagyobb. ,,Ezenkívül, - mondogattuk magunknak, - ők aligha sejtik, hogy van egy ágyúnk. Ez egy igen jó meglepetés lesz”.

   A búrok nem siettek tüzet nyitni, és kivárták, míg a vonat eléri azt az útszakaszt, ami a legközelebb távolságra esett állásaiktól. Egy ládán állva, a hátsó páncélozott vagonban, mindent jó láthattam a katonai kukkeremen át. A hosszú, barna csörgőkígyó, foltos oldalaiból minden irányban meredező puskacsövekkel, egyre közelebb kúszott a köves domb oldalához, amelyen világosan láthattam a tetején szétszórt ellenséges figurákat. Váratlanul a dombtetőn megjelent három kerekes ,,valami”, és egy másodperccel később fényes villanást láttunk, ami olyan volt, mint egy heliográf villanása, csak sárga színű. A villanás vagy tizszer következett gyors egymásutánba. Ezután újabb, az előzőnél fényesebb villanás következett – egyenlőre a domb irányából nem tapasztaltunk sem füstöt sem hangot - , és az ellenség figurái elkezdtek ügyködni, ide-oda futkosva. Egy szempillantásnyival később a hátsó vagon felett megjelent egy nagy, fehér füstfoszlány, amely tölcsért formált, és hasonlított egy üstökösre. Ezután megérkezett a szinte közvetlen távolságról tüzelő ágyúk robaja, majd egy újabb lövedék becsapódott, közvetlenül mellettünk. A vagon vaspáncélján elkezdtek kopogni a golyók. A vonat elejéről ropogás hallatszott és még vagy féltucat [356] hangos lövés. A búrok 600 yardnyi távolságról tüzet nyitottak rán két nagy tábori ádyúból és egy sorozatokban lövő Maxim-gépágyú, közben a domb tetején fekvő lövészek puskákból lőttek minket. Leugrottam a ládáról, a vagon páncéllemezei mögött keresve menedéket, és arra sem volt időm, hogy észel felfoghassam, mi is történik körülöttünk. Ugyan ilyen spontán módon a mesiniszta is teljes gőzt adott, amire az ellenség már eleve számított. A szerelvény előretört, elrobogott az ágyúk mellett, melyek robbanások zajával töltötték meg a levegőt, megkerülte a dombot, kiért egy meredek ereszkedő-szakaszra és nekiütközött egy nagy sziklának, amit azon a helyen már előre elhelyeztek a síneken.

   Azokat, akik a hátsó vagonban voltak, erős lökés ért, szörnyű robaly hallatszott, és a vonat hirtelen megállt. Az elől lévő vagonokkal jóval komolyabb dolgok történtek. Az első kocsi, amelyben a karbantartó brigád szerszámai és építőanyagai voltak, és a rajta tartózkodó őr, felcsapódott a levegőbe és átfordulva a töltésre esett. Nem tudom, hogy mi történt az őrrel, de feltételezem, hogy meghalt. A következő, páncélozott kocsi, ami zsúfolásig volt tömve a Durbani könnyű gyalogsággal, vagy húsz yardnyit csúszott előre és oldalra dőlt. Azok, akik benne utaztak, szanaszét hevertek a földön. A harmadik vagon kisíklott, és félig lefutott a sinekről. A gőzmozdony és a hátsó vagonok a pályán maradtak.

   Nem sokáig maradtunk a vasúti katasztrófa viszonylagos békélye és nyugalma közepette. A búr ágyúk gyorsan állást váltottak, és 1300 yard távolságról tüzet nyitottak ránk, még mielőtt magunkhoz térhettünk. A puskatűz robalya végigfutott a domb gerincén, míg három oldalról körbe nem vette a katasztrófa helyszínét, majd egy harmadik tábori löveg is tüzet nyitott valami magaslatról, a mi a vasútvonal túlsó felén volt, pont velünk szemben.

   A kicsiny ágyúnk képes volt minderre válaszolni, és a haditengerészeknek, akik ott álltak mellette, a nyílt vagonban, sikerült leadniuk három lövést, még mielőtt egy ellenséges lövedék telibe találta az ágyúcsövet, és azt a lafettával együtt kidobta a vagonból.

   A páncélozott vagon fedezéket nyújtott a golyóktól, de egy ágyúlövedék egyenes találata úgy ütné át, mint a papírt, megölve mindenkit, aki belül tartózkodna, ezért – úgy tűnt – kint a szabadban nagyobb biztonságban vagyunk; ráadásul szemügyre akartam venni a sérülések jellegét és méreteit. Átmásztam a vaspajzson, leugrottam a földre és sínek mentén előre rohantam, a szerelvény elejére. Amikor elfutottam [357] a gőzmozdonymellett, a közelben felrobbant egy újabb srapnel-lövedék, szinte – úgy tűnt – a fejem felett, félelmetes villyogással szétspriccelve a levegőben saját belső tartalmát. A fülkéből azonnal kiugrott a mozdonyvezető és elfutott, hogy elrejtőzzön a felborult vagon alatt. Az arca, amit megvágott egy repesz, véres volt – felháborodott volt és káromkodott. Ő mindössze egy polgári alkalmazott. Azok ott mit gondolnak, hogy milyért kapja a fizetését? Hogy bombázás alá kerüljön? Nem, bárki, de nem ő. Egy percig sem marad itt tovább. Úgy látszott, hogy a masiniszta ingerültsége és felháborodása – a fejét erős ütés érte a baleset során – nem teszi lehetővé, hogy vezesse a lokomotívott, és mivel csak ő értett ehhez a géphez, elvesztettük azt a sanszunkat, hogy innen megmeneküljünk. Viszont amikor azt mondtam ennek az embernek, hogy a neve, amennyiben a beosztási helyén marad, meg lesz említve a harc során bátorságot tanúsítók névsorában, összeszedte magát, letörölte arcáról a vért, visszamászott a gőzmozdony fülkéjébe és utána, eme egyoldalú párbaj egész ideje alatt, bátran végrehajtotta kötelességét.

   Én épségben eljutottam a felborúlt vagonokig. Az önkénteseknek nagy megrázkódtatásban volt részük, de többségük épségben megúszta. Vekvő lőállásokat foglaltak a sérült kocsik mögött vagy elrejtőztek a vasútvonal mentén húzódó vízelvezető csatornákban. Amint mindezt szemrevételeztem, elfutottam a szerelvény mentén, a hátsó kocsikhoz, és azt mondtam Haldein századosnak, hogy, szerény véleményem szerint, meg lehet tisztítani a pályát. Ekkor döntöttünk úgy, hogy ő fedez minket puskatűzzel az ellenség tüzérségétől, [358] én meg megpróbálom eltávolítani a roncsokat a sínekről, hogy a mozdony, és a pályán megmaradt két vasúti kocsi el tudjon menni.

   Normális körülmények között az út szabaddá tétele nyilvánvalóan nem lett volna nehéz feladat. De most nem rendelkeztünk sem szerszámokkal, sem javító munkásokkal, akik elfutottak a katasztrófa helyszínéről a vasút mentén, és a mezőkön át. Ráadásul az ellenséges tűz is, ami kegyetlen és szűnni nem akaró volt, elvonta a figyelmünket a munkától. Elsősorban le kellett kapcsolnunk a félig kisiklott vagont, amihez el kellett tolnunk a gőzmozdonyt és lazítani a feszültséget az elfordult csatlakozó karokban. Miután ezt sikerült végrehajtanunk, hátrébb kelett tolni a vagont, minél távolabb a többi roncstól, majd ezt lehajítani a pályáról. Ez egyszerű feladatnak tűnhet, de a síneken keresztben fekvő vas kocsi holtsúlya hatalmas volt, és amozdony kerekei néhányszor elcsúsztak és céltalanul forogtak, míg végül sikerült elmozdítani helyéről. A vagont végül sikerült elegendő távolságra hátrahúzni, és én önkénteseket kértem, hogy segítsenek leborítani a kocsit oldalról, míg a mozdony hátulról rá fogtolatni. Nyilvánvaló volt, hogy ez nagyon veszélyes. Húsz emberre volt szükség, akik azonnal jelentkeztek. De ezek közül csupán kilenc – beleértve az önkéntesek őrnagyát, és még négy-öt fusilert – volt hajlandó kimászni a nyílt terepre. A kísérlet, ettől függetlenül, sikerrel járt. A vagon a nekiveselkedett emberek erejétől megdőlt, a mozdony, a megfelelő pillanatban, meglökte és felborította – az út szabad volt. Úgy tűnt, hogy a munkát elvégeztük, de csalódnunk kellett. A gőzmozdony hat inchnyire szélesebb volt, mint a szénszállító tender, és ezért az eleje nem fért el az éppenhogy felborított vagon sarkánál. Veszélyes volt erőltetni a nyomást, ugyanis így a mozdony is lefuthatott a pályáról. Ezért a gőzmozdony újra és újra hátramént egy-két yardnyit, és utána nekiveselkedett az akadálynak, minden egyes alkalommal kissé eltolva azt. De nemsokára kiderült, hogy újabb nehézségek léptek fel. A felfordult vagon nekitámaszkodott azoknak, amik már a töltésen feküdtek, és minél jobban lökte ezeket a mozdony, annál jobban nekipréselte magát a többinek. Ismét kértem az önkéntesek segítségét, de bár hét ember, akik közül ketten sebesültek voltak, minden erejükkel igyekeztek, a kísérlet kudarcba fulladt.

   A kitartás, viszont, erény. A vagonok, amikor lökjük őket, egyre szorosabban egymásra fekszenek, de [359] szétkapcsolhatjuk őket, ha egyenként hátrébb húzzuk. Mondjuk az is igaz, hogy ez sem volt annyira egyszerű. A gőzmozdony szerelvény-lánca öt-hajt hüvelyknyivel nem érte el az átfordult vagon láncát. Pótláncot kezdtünk keresni. Merő véletlenségből találtuk meg. A mozdony el kezdte húzni a roncsokat, és mielőtt a lánc szétment, néhány yardnyira hátrahúzta a kocsikat. Úgy tűnt, hogy az út most már valóban szabad. De a mozdony eleje ismét beleakadt a vagon sarkába, és mi ismét megálltunk.

   Nem maradt más hátra, mint hogy ökleltük az akadályt, abbanreménykedve, hogy a vas lassan majd elhajlik, eltörik és sikerül átcsúsznunk. Amíg mi ökleltünk, addig az ellenség sem ült összetett kézzel. Próbáltam rábeszélni a mozdonyvezetőt, hogy ne siessen és óvatosan tolasson, mert ha a mozdony is kisíklik, utolsó esélyünket is elveszítjük, hogy valaha is leszakadjunk az ellenségről. A mozdony néhányszor még meglökte az akadályt, minden látható eredmény nélkül, és ekkor az elejébe becsapódott egy ágyúlövedék, amely felgyújtotta a fából készült felépítményt. A masiniszta ráadott egy kis gőzt, és mi nekifutásból ismét nekimetünk az akadálynak. Recsegés hallatszott, a gép megbillent, megállt, ismét nekiiramodott és szörnyű nyikorgással előretört, közben a vagon végikkarcolta az oldalát. Az egyenes síneken kívül semmi sem választott el minket az otthonunktól. Úgy tűnt, hogy fényes diadalt arattunk, hiszen én azt hittem, hogy a hátsó vagonok és az ágyús kocsi követték a lokomotívot, és most már mindenki be tud ezekbe mászni, illetve, méltóságteljesen elhagyhatjuk a harcmezőt. De, hátrafordulva, azt láttam, hogy a csatlakozó vagy szétment, vagy széttépte egy lövedék, és a vagonok egyhelyben állnak, az őket a mozdonytól elválasztó akadály tulsó oldalán. Senki sem kísérelte meg visszavezetni a mozdonyt, hogy odavezesse a kocsikhoz, - ismét ottragadhatott, ezért a vagonokat próbáltuk odahúzni a mozdonyhoz. Ez a kísérlet leginkább az ellenséges tűz miatt vallott kudarcot, és Haldein százados úgy döntött, hogy beéri a gőzmozdony megmentésével. Megparancsolta a masinisztának, hogy az lassan vonuljon vissza az út mentén, hogy a gyalogság el tudjon vonulni a gép fémteste fedezete mögött. A továbbiakban el akart foglalni néhány épületet a vasútállomásnál, ami 800 yardnyira volt ettől a helytől, és kitartani ott egy ideig, míg a mozdony nem megy el segítségért.

   A lokomotívra igyekeztünk felpakolni minél több sebesültet – ezek áltak a fülkében, feküdtek a tenderen és rátapadtak a biztonsági rácsra. Mindeközben az ágyúlövedékek belevájták magukat a nedves [360] talajba, fehér füstfelhőket csapva az ég felé, szörnyű robajjal robbantak fel a fejünk felett, vagy eltalálták a mozdonyt és körülöttünk lévő vasroncsokat. A három tábori ágyún kívül, amik, mint kiderült, 15-fontos lövegek voltak, minket állandóan lőttek a Maxim-gépágyúk. A kisebb lövedékei, melyekkel megszórt minket, undorító pukkanással robbantak fel körülöttünk. Az egyik, ahogyan én emlékszem rá, nekicsapódott a mozdony tolólapjának, közvetlenül az arcom előtt, fényes sárga villanássá változott és azzal a talánnyal ajándékozott meg, hogy miért vagyok még mindig életben. Egy másik a tenderen lévő szén közé csapódott, nagy szénpor felhőt csapva a levegőbe. A harmadik – és én ezt is láttam – eltalálta az egyik Dublini fusiler karját. Az egész kar szétroncsolódott – a csontok, izmok, vér, egyenruha – minden szörnyű kásává vált. Lent himbálódzott a kézfej, ami nem sérült meg, de háromszorosára dagadt. A mozdony hamarosan tele volt és elkúszott hazafelé – egy szerencsétlen, kegyetlenül összevert lokomotív, égő fafelépítménnyel és átlőtt tartályokkal, melyekből kis vízerek törtek elő. A gyalogosok mellette haladtak, egyre csak szaporázva lépteiket.

   Látván, hogy a mozdony kezd távolodni, a búrok tüze is sűrűsödött, és a katonák, akiket addig valahogy csak-csak takartak a vasvagonok, komoly vesztességeket szenvedtek. Sok önkéntes lábsebet kapott és összeesett. Hol itt, hol ott estek össze az emberek, egyesek torkukszakadtából ordítottak, ami gyakran megesik a háborúban, és segítséget kértek. A csapat egy negyede hamarosan vagy meghalt, vagy megsebesült. Az ágyúk lövedékei, amik üldözőbe vették a visszavonuló katonákat, szétdobálták őket, az út teljes hosszában. Többé nem volt sem rend, sem kontrol. A mozdony, egyre csak növelve sebességét, leszakadt a visszavonulók tömegétől, és hamarosan biztonságban volt. A gyalogság tovább futott a vasút mentén, a házak irányába; én őszintén azt gondolom, hogy, a rendetlenségtől függetlenül, képesek lettek volna ellenállni, ha találtak volna valami fedezéket. De ebben a pillanatban történt meg egy olyan szerencsétlen incidens, ami oly gyakori volt ebben a háborúban.

   Egy sebesült közlegény, megsértve azt a parancsot, hogy nem adjuk meg magunkat, magára vállalta a felellőséget és felemelte fehér zsebkendőjét. A búrok azonnal beszüntették a tüzet, és egy tucatnyi lovas, akiket a bátorság és emberség hajtott, levágtattak a dombról az út mentén szétszóródott menekülőkhöz, akik közül nem sokan vették észre a fehér zászlót, és egyesek tovább folytatták a tüzelést. Amazok hangosan [361] reájuk rivalltak, hogy azonnal adják meg magukat. A katonák, nem tudva, hogy mitévők legyenek, letették a fegyvereket és megadták magukat. Csak azok, akik a lovasoktól távolabb voltak, folytatták a futást. Egyeseket közülük meglőttek, egyeseket elkaptak, de volt olyan, akinek sikerült elmenekülni.

   Ami engem érint, én a mozdonyon voltam, amikor leküzdöttük az akadályt, és rajta maradtam, az emberekkel telezsúfolt fülkében, nekiszorítva egy átlőtt karú emberhez. Így utaztam vagy 500 yardot és utólértük a visszavonulókat, akik közül észrevettem egy fiatal tisztet, Frankland hadnagyot, aki boldog, magabiztos mosolyal próbálta összegyűjteni embereit. Amikor elértük azokat a házakat, amelyekben fel akartuk állítani a védelmet, leugrottam a sínekre, hogy bevárjam a hátramaradt embereket. Ezzel magyarázható az a cím is, ahonnan a jelenlegi levelet küldöm. A lokomotív eltűnt, és én egy nem éppen mély árokban találtam magam, körös körül egyetlen egy katonánkat sem láttam, mivel mindenki már megadta magát. Ezután váratlanul, az árok túlsó végén lévő síneknél, megjelnt két alak, de egyenruha nélkül. Először útkarbantartó munkásoknak néztem őket, de ekkor végre eljutott a tudatomig, hogy ezek búrok. Az emlékezetem megőrizte emléküket: magas, mozgékony emberek, akik sötét, tágaskosztümöket viseltek, a napon kiégett, széles karimályú kalapokban, puskájukra támaszkodtak. Alig száz yardnyira álltak tőlem. Én megfordultam és elkezdtem futni a sínek mentén, és csak egy gondolat üldözött - ,,a búrok céllövő tudománya”. Elszállt két golyó, mindössze egy-egy lábnyira tőlem, mindkét oldalamon. Bevetődtem a töltés mögé, de ez nem nyújtott fedezéket. Még egyszer rájuk néztem – az egyik térdre ereszkedett és célzott. Én megint nekiiramodtam. A mozgás tűnt számomra az egyetlen esélynek. Ismét két golyó szállt el mellettem a levegőben, de egyik sem talált el engem. Ez elviselhetetlen volt számomra. Valahogyan ki kellett másznom az árokból, ebből az átkozott folyosóból. Felkapaszkodtam a töltésre. A hátam mögött felcsapott a föld, valami megütötte a karomat. De az árok mögött volt egy kisebb mélyedés. Ebbe tekeredtem össze, hogy kifújjam magam. Az út tulsó oldalán felbukkant egy lovas, amely felém vágtatott, valamit kiabálva és lengetve a karját. Negyven yard távolságra lehetett tőlem. Ha lett volna nálam puska, könnyedén lelőhettem volna. Én semmit sem tudtam a fehér zászlókról, a golyók pedig feldűhítettek. Odanyúltam a ,,Mauser” tokjához. ,,Legalább ezt…”, - mondtam magamban. De, sajnos, az oldalfegyveremet a mozdony fülkéjében hagytam, hogyaz ne zavarjon a roncsok széthordásában. [362]

   Köztem ésa lovas között volt egy drótkerítés. Próbáljak meg elfutni? De egy újabb, ilyen távolságból leadott lövés gondolata végleg kikészített engem. A Halál előttem állt, a kegyetlen, komor Halál, karöltve könnyelmű kísérőjével – a Körülménnyel. Felemeltem a kezem, és mint mister Jorrox rókája felkiáltottam: ,,Megadom magam!”. Utána egy szánalmas csoportba tereltek minket, más foglyokkal egyetemben, és csak ekkor vettem észre, hogy vérzik a karom. Eleredt az eső.

   Két nappal az eset előtt írtam haza, egy magasrangú tisztnek, aki megtisztel avval, hogy jó barátomnak nevezhetem: ,,Ebben a háborúban túl sokan adják meg magukat, és én azt remélem, hogy azokat az embereket, akik így cselekedtek, szigorúan megbüntetik”. De közbelépett a sors, és a reá jellemző iróniával, szinte megpróbálta a tudtomra adni, megismételve – azt hiszem – Riskyn szavait: ,,Nagyon kevés jelentősége van annak, hogy igazságos vagy igazságtalan az ön véleménye az emberekről, de rendkívül fontos – hogy ezekben megvan e a jóság (jóindulat?), vagy sem”. Ezekkel a szavakkal le is zárom soraimat.