A két útról:
1. "vissza a fára": Meg kell mondanom, hogy - szvsz - a "római stílusú rabszolgatartás" legkevésbé sem az életszínvonalat jellemzi.
Egy akkori rabszolga élete is valsz kellemesebb volt, mint egy 50-80 évvel ezelőtti gulag-lakóé (Bjelomor-Kanal, Duna-delta) vagy akár egy akkori németországi rabszolgamunkásé.
S nem is kell, hogy jellemezze. Szerintem szinte függetlenül "beállítható" paraméterekről van szó. Azon túlmenően, hogy fogalmilag is függetlenek.

A baj kettős:
a. nem tudunk a zuhanásban ott megállni, ahol a fenntartható szint van. Ui a háborúkat legtöbbször végkimerülésig vívják (a társadalmak).
Rossz esetben a társ. szövete is felbomlik, NEMCSAK a vesztesnél. S akkor jön a "benzin és bőrkabát" forgatókönyv, más néven Mad Max.
b. Elvész az eddig összegyűjtött tudásmennyiség. A boltban megvásárolható kütyük mögött is elképesztő mennyiségű gyártási trükk ismeret van. Ez részben a társ. bomlásából következik, de az is elég, ha bizonyos dolgokra nincs igény. Utóbbi eset enyhébb, pl. ekkor nem felejtünk el golyóscsapágyat gyártani (legalábbis globális szinten marad valaki, ill. marad egy fejlesztő-gyártó közösség).

A b. esetre jó példa K/K Európa (benne Magyaro.) az 1990 utáni időből