Részlet a Fehér Mátyás Jenő szerkesztette Ősmagyarok és vikingek c. kötetből (Buenos Aires, 1973, 16–24. o.):

 

 

 

 

 

III. A KOREZMI FÉMMŰVESSÉG HATÓKÖRÉBEN

 

Az európai források a vas- és acéliparhoz kapcsolandó fegyvergyártásról nagyon szegények, egész különlegesen a Kijev környéki kard, szablya és változataikra vonatkozólag. A magyar honfoglaláskor előtti idők kijevi fegyverműhelyeiről is inkább csak a régészet adataira támaszkodva lehet rekonstruálni ezt a jelentős ipart, amely nemcsak a „beidegződött” pusztai nomád nép jelleggel számol fel, hanem az akkoriban nemzetközinek nevezhető kereskedelem viking-arab kapcsolataira és az avarok kereskedelmi érzékére is árnyaltabb fényt vet. Ma már kétségtelen, hogy a viking–magyar kapcsolatok oroszlánrészben a kijevi környék vasiparában gyökereztek. A magyar krónikák korezmi vonatkozásait is ez a fegyvergyártás alapozza meg Igek-Ügek személyén ke­resztül.

 

Amennyire szegények és színtelenek a nyugati források erre a fontos iparágra vonatkozólag, amely akkor a fegyverek minőségén keresztül a politikai hatalmat is jelentette, annyira bőven árad az arabok tudósítása a szablyák, kardok gyártóiról, azok minőségéről és a minőséghez kap­csolódó értékéről, sőt előállításuk folyamatának számos kultúrtörténeti és gazdaságtörténeti szempontból nagyon jeles mozzanatáról. Ezekből az arab forrásokból a minket jelen tanulmányunkban érdeklő magyar–viking közösen fejlesztett és egymással szerves összefüggésben álló Dnyeper-medencei, főként Kijev környéki fegyverkovács-műhelyekre vonatkozó adatokat is bőven meríthetünk.

 

Az arab–viking vasipari kapcsolatok felderítésénél a bonni egyetem világhírű turkológusa, A. Zeki Validi kutatásai és közleményei alapvetők, különösen a magyargyűlölő és különben is felü­letes és elavult forrásokat használó Hammer-Pugstall addig megfellebbezhetetlen tekintélyként kezelt munkájával szemben. Zeki Validi maga is felfedezett az isztambuli nemzeti könyvtár állo­mányában új arab kora középkori kéziratokat, mint aminők Bírúni eddig hiányos „Kövek köny­vé”-nek egy teljes példánya, amely eddig az Escorial – Casiri 900 – gyűjteményében volt ismere­tes. Al-Bírúni a vas- és acélgyártás technikájával és folyamatával is foglalkozik, és magyarázatai­ban sok kapcsolat és értesítés szól a korezmiek fejlett fegyverkovács iparáról. Ugyancsak előke­rült az előbbivel egyidőben Násziraddín al-Túszi 9. századi kézirata is, amely lényegesen kiegé­szíti a leideni kéziratos Al-Kindi-töredéket – „A kardokról” –, amelynek egyetlen példányát a már említett J. Hammer-Purgstall 1854-ben kivonatolta.

 

Zeki Validi kutatásainak eredményét egy, a német keleti kutatók által rendezett kongresszu­son, 1936. január 4-én tartott nagy előadásában közölte a tudományos világ előtt „Vas és acél a 9–11. századi arab tudósítások alapján” címmel, és előadása részletezte az összes korabeli iszlám író feljegyzéseit a kelet- és nyugat-európai kardkovácsok, fegyverkészítők tevékenységéről. Saj­nálatos módon az előadásának csak ama részét közölte a neves német tudományos szaklap, amely a német történelem szempontjából – és érdekéből – fontosnak látszott. Így a részletközlés címe „Die Schwerter der Germanen, nach arabischen Berichten des 9–11. Jahrhunderts”-re szűkült le (ZDMG, Bd. 90 – Neue Folge Bd. 15, 20–37.). De a megcsonkított közlemény is jelentősen hoz­zájárul a viking–ősmagyar fémipar adatainak bővítéséhez, és egészen nagy távlatokat nyújt á ko­rezmi–magyar kovácsipar és ötvösművészet folyamatos kapcsolatairól szerzett – sokszor krónikások kitalálásának minősített – ismereteinkhez. A jeles török tudós eredményeinek felhasználásával jelen tanulmányunk igyekszik a jelzett arab források alapján életteljes közelségbe hozni a magyar történelmi kutatásokban bizonytalan és általánosító s emiatt téves, „nomád” színezetű, Kijev környéki fegyverkovács ipart. Az elha­nyagolt magyar–korezmi kapcsolatok felderítése lenne ebből a szempontból a legsürgősebb fel­adatok egyike. Szándékolt hanyagságról is beszélhetünk e tekintetben, hiszen régészeti vonalon már Fettich Nándor és László Gyula 1942. évi kijevi kutatásai elég bőséges anyagot halmoztak össze ahhoz, hogy a dél-orosz terület legősibb magyar vonatkozásainak, keleti kapcsolatainak felderítését a történészek ezeken az alapokon megindítsák. Még inkább Sz. P. Tolsztovnak és V. A. Livsicsnek a magyarországi legkomolyabb szaklapok egyikében 1964-ben megjelent közös tanulmánya a korezmi ősi királyi vagy „tarkáni” palota felírásairól Tok-Kalában. (Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae 12, 231–251.). S ha még ez sem kényszerítette az elkötele­zett magyarországi szakértőket állásfoglalásra, legalább azon kellett volna elgondolkozniok, hogy a finnugor kapcsolatok keresése közben a Perm-vidéken oly nagy mennyiségben felbukkanó ré­gészeti leletek zömében korezmi eredetűek, és a magyar krónikák korezmi emlékeit ezekkel talán össze is lehetne kapcsolni. A jelzett területen felírásokkal és eredetlegendákkal kapcsolatos kilenc darab ezüst omphalus-csészét tártak már eddig fel 1885-1952 között, és az immár 25 éves ma­gyar–szovjet tudományos közösség budapesti képviselői közül a magyar történelmet művelők nesztora, Györffy György kényszeredetten ugyan, de beismeri a tárgyilagos történettudomány sürgető követelésének jogos voltát a következő patópálos szavakkal: „... Meg kellene a khorez­miek hatását vizsgálni ..., akikkel tényleg volt kapcsolat” (Történelmi Szemle, Budapest!, 1969, 1. sz., 21.). Padányi mélységes magyarságával, történelmi felkészültségével és megcáfolhatatlan intuíciójával sokkalta részletesebb és főként igazságot fedő képet festett a Kijev környékén virág­zó ősmagyar fegyverkovács-műhelyekről, termelésükről, mint az eddigi összes magyar szakem­ber. S mindezt az archeológia szláv múltat kutató, de magyar kultúrát találó terepsimító ekéinek félredobott leleteiből és a külföldi marxista, de azért mélyen nemzeti érzésű orosz egyetemi taná­rok írásaiból (Dentu-Magyaria, Buenos Aires, 1956).

 

Visszatérve az arab tudósítások adataihoz, legelőször megemlítjük AI-Kindi töredékét „A kar­dokról” címmel, amely felsorolja a világot járt arab kereskedők szakértői véleményei alapján az akkor ismert legjobb és legkeresettebb fegyvereket. A 28 közt ott szerepel a korezmi és az általa „slimaniya”-nak nevezett – a rusz nép által készített – kardok neve is. Európai vonatkozásban még egyedül a farang 'frank' gyártmányokat említi.

 

Ezeket a felsorolásokat sokáig elemezték, míg végre al-Bírúni világhírű mineralógiai műve legújabban felfedezett példányai alapján sok homályos részletére világosság derült. Miután a so­kat utazó, korezmi származású tudóst sok minden részlet érdekelte az ércek feldolgozása körül, a világ legelső kohászati szakkönyvének is tekinthetjük a munkáját, amelyben a vas- és acélgyártás nyerstermékeiből készülő kardnak s a kovácsművészetnek is egészen különleges fejezetet szentel. Ezzel sem érte be, hanem még a költészetben előforduló kapcsolatokat – irodalmi vonatkozásként – szintén beledolgozta tanulmányába, s így valóban nagy szolgálatot tett jelen tanulmányunk, a magyar–viking kapcsolatok felderítése számára.

 

Mielőtt azonban ezekre a kapcsolatkeresésekre térnénk, elöljáróban megemlítjük, hogy az általa használt szakkifejezéseket elemezni fogjuk, amelyek a magyar nyelvtörténetet nem ismerő kutatóknak megoldhatatlan problémákat okoznak, vagy amelyek helytelen következtetésekre vezethetik őket. Ugyancsak előlegezzük Bírúni népnévhasználatát a „szakaliba” és a „rusz” fogalmakra, amelyeket a szlavofilek és antinormannisták ebben az esetben – miután magas fokú kultúrteljesítményről van szó – természetesen orosznak minősítenek, vagy általánosságban szlávnak. Erre vonatkozólag maga Zeki Validi sem határozott, sőt – az egész erre vonatkozó irodalomban egyedülállóan – a „saqaliba” nevet északi germánnak minősíti (i. m. 22. old.). A „rosz” nevet pedig hol szlávnak, hol – Marquart alapján – „porosz”-nak értelmezi (i. m. 30.). Ezt a ha­bozó magatartását később – M. Vasmer meggyőző érvelését elfogadva – végül is, mint látni fog­juk, teljesen feladta, és a „rosz” népnevet mindig skandináv eredetű etnikumokra alkalmazza. Egészen megnyugtatóan hangzik végül is erre vonatkozóan Zakariás rhétor szír nyelvű töredéké­nek egy 555-ből származó adatára való hivatkozása, amely szerint „egy, az amazonoknál és mel­lettük lakó tizenhárom hun törzsnek szomszédságában élő rosz nép nem lovas nép, és nincsenek harci fegyverei” (Marqart: Osteuropäische Streifzüge 386.). Miután az élet fenntartásához szük­séges és az élelembeszerzés nélkülözhetetlen eszközeként használt nyíl, lándzsa nélkül ez a nép sem élhetett volna meg, Bírúni kifejezése a „harci fegyver” alatt csak kardot érthetett, amelyet a közelharc egyetlen eszközeként tekintettek akkoriban.

 

Al-Bírúni leírása a korezmiek kardgyártásával kapcsolatosan sok olyan részletre kitér, ame­lyekből a kijevi ősmagyar fegyverkovácsok mesterségére, a feldolgozott nyersanyagra, a kész kardok minőségére és leírására vonatkozó és a régészet előtt is rejtélyesnek tűnő díszítésekre ma­gyarázatot kapunk.

 

Magát a nyersanyagot, amelyet a kohókban tisztátalan és salakkal elvegyített állapotban vettek munkába, szerinte az altáji és egész különösen a Jenyiszej folyó környékén élő népek ősi kovácshagyományai alapján készítették el. Maguk a korezmiek is sokáig innét vásárolták a már megol­vasatott és tojás alakú tömbök formájába öntött ércet. Olyan pontos mérettel dolgoztak, hogy egy ilyen tömb egy kardpenge alapanyagaként pontosan elégséges volt. Ennek előkészítését tehát pontos súlymértékkel szabályozták. A tudós arab leírását e tekintetben sokoldalú ásatások és egyéb írott források mindenben igazolják. Az erre vonatkozó adatok bősége tárul fel G. Merhart Ein Eisenschmelzofen am Jenissei [Egy vasolvasztó kemence a Jenyiszej folyó mellett] c. ta­nulmányában (Eurasia Septentrionalis Antiqua; vol. V., 1929). A legismertebb kohósok már a korai hun törzsszövetség idején is a karluk nép volt, amely a fehér hunok (heftaliták) uralma alatt az 5. és 6. században a vezértörzs szomszédságában és külön felügyelete alatt élt Kátib al-Hváriz­mi tanúsága szerint. A nomád hírben álló hunok eme törzse már régóta városlakó volt, és az egész hun világbirodalom kimeríthetetlen bőségű fegyvergyártását folyamatosan biztosította. Központ­juk a vasércben gazdag Afganisztán területén volt, ahol még a 11. században is dolgoztak a Heri­-Rud nevű folyó felső folyásánál (O. Herbert: Die Erzlagerstatten Afghanistans; Internationale Bergwirtschaft, 1926). Az iszlám térhódítása alatt is megőrizték függetlenségüket, mert az ara­boknak elsőrangú érdeke volt a kardkovácsok minden termékét a maguk számára biztosítani. A kínai annalesek (évkönyvek) tudósításai szerint a mai Kucsa és Akszu vidékén összpontosult a hun-karlukok vaskohászata, öntödéje és a fegyverkovács falvak nagy csoportja. A Han-Csu év­könyv még azzal is megtoldja ezt az értesítést, hogy az egész vidéken mindennemű vasárut lehet vásárolni, és nagyon sok szállítmány megy innét Kínába, sőt Tibetbe is. Ezeket a tudósításokat egészen bizonyos adatként tekinthetjük, mert a nagy francia kutató, A. Le Coq által feltárt és kö­zölt kucsai falfestmények a különféle, szebbnél szebb kardfajtákat megörökítették (Bilderatlas zur Kunst- und Kulturgeschichte Mittelasiens; Berlin, 1925). Ezeknek a fegyvereknek a minőségéről még a későbbi orosz őskrónikák is nagy elismeréssel beszélnek, és szerintük a legjobb kardok a kazároknál, a legerősebb sisakok az avaroknál találhatók, és mindezek „Scsaralug”-ból származ­nak (Ny. Belajev: O bulatas i scsarluge 72., idézi Zeki Validi i. m. 28.). A hun és rajtuk keresztül a korezmiekhez jutott fegyverkovács készítményekről Zeki Validi összegező kiértékelést nyújt ta­nulmánya végén: „Wenn meine Vermutung über Charalug=Quarluk richtig ist, so ergabe daraus, dass die beaten Sorten der Waffen in Osteuropa den Völkern zugeschrieben wurden, die den Hun­nen nahe stariden” (i. m. 36.). A hunokkal pedig a legszorosabb kapcsolatban éltek a Dnyeszter vidékén 515 óta a szabírok, akik a Belső-Ázsiából induló második nagy népvándorlási időszák­ban a Kaukázustól a Fekete-tengerig szervezték meg birodalmukat, és történetük a környező né­pek, bizánciak, örmények és perzsák forrásmunkái alapján eléggé ismeretes. Ebből a hazájukból nagyobb csoportok északabbra szorultak az avarok 554-es európai térbe nyomulásakor, úgyhogy részét alkották a későbbi kazár birodalom fegyveres és termelő elemeinek. A szabírok kimondot­tan kovácsbéli volt. Részletesebben, mint Padányi, még ezt eddig senki sem boncolgatta. Az arab invázió elől menekülő korezmiek ezt a fegyvergyártó, fémműves népet a 750-es években, vagy talán már előbb is, újból felfrissítették a saját fémmegmunkáló gyakorlatukkal és ötvösművészet­ükkel.

 

Al-Bírúni a kardpengéhez szakszerűen előkészített nyersanyag három fajtáját sorolja fel mun­kájában. Az egyszerű kohászati művelettel kitisztított lágyvas a nermahen, amelyet nem sokra értékelnek a kereskedők. Az edzéssel, többszörös hevítéssel és lassú lehűtéssel előkészített s megkeményített acél a szaburakan, és a harmadik, a mangán- vagy szénkristály szemcsés anya­gával „üdített” keményvas a dausz(tász). Ebből a három félkész anyagból készülnek a különféle kardok, amelyek közül al-Bírúni egész különleges gonddal és részletességgel tárgyalja a „rusz”-ok által szállított és szaburakanból készített ún. szlimanija szablyákat. Ez az acélkard a korabeli világ rettegve csodált és a hódító lovas népek vezetői által fejedelmi díszként használt fegyvere. Bírúni szerint nagy kincs számba ment, mert egy-egy példányért ezer egyiptomi dénárt is megfi­zettek. A legendás hírű fegyverek családi örökségként szálltak fiúról unokára, és rendszerint ne­vet is adtak nekik, mintha valami varázslattal és csodás erővel megáldott személy lett volna. Arab nevének elemzését maga Bírúni is megkísérelte, Zeki Validi pedig az arab Szuleimán vagy más változatban Szalman névvel hozza kapcsolatba. Ennek a kardnak a jellegzetessége még a korez­mieknél egy újítással gyarapodott. Al-Bírúni szerint hogy törhetetlen legyen, beleépítették a pen­gébe az éllel ellentétes oldalhoz közel az ún. „katáb”-ot, a vércsatornát, amely egy fehérebb, világosabb színű és puhább fémből készült, mint maga az acélpenge, és ezt az anyagot „wasi”-­nak hívták. A kardforma a szlimanija példányainál – szablyaszerűen – gyenge S alakot öltött, és a hegye nem végződött lekerekített csúcsban, mint a farangok/frankok pallosai. Nevezték őket még „atik”-nak is, aminek a jelentése 'nemes' volt.

 

Volt azonban a világos színű vércsatornabetét mellett egy feketébb, sötétebb anyagból készült pengetöltés is, amelyet az arab kereskedők nyomán a leírások „haralug” névvel illettek. Zeki Validi szerint e szóösszetétel elemei: a török kara 'fekete' és az ótörök uluk 'kard'. A kínai évkönyvekben fennmaradt hun szavak közt valóban találunk az utóbbira példát, uluk 'ölő' érte­lemben.

 

Bár nem a kardfajták sorozatához tartozó „szakkifejezés” a Bírúni által idézett arab költő, al­-Hudali egyik versében szereplő kala 'kardcsináló erő', amely égből eredő sajátos varázserővel kovácsolja a kardot, mégis előlegezve megemlítjük, hogy az arab fegyvertörténetben előforduló és mindenütt „rosz” kereskedőkkel és korezmiekkel kapcsolatban előforduló szavak csoportja ezzel is bővüljön.