Két nekrológrészlet árnyékában

 

  

 

„Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, épp az utolsó esztendőkben…

Ifjúkorunkban jó barátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért, s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanán.” (Illyés Gyula: In memoriam József Attila)

 

„Van úgy, hogy egy temetésen az embernek eszébe jut a profán gondolat: milyen kár, hogy akitől búcsúzunk, nem lehet jelen. Számomra ilyen volt Eörsi István temetése. Nem azért, mert sokan voltunk, és sok "fontos ember" is megjelent, inkább azért, mert azok közül is sokan eljöttek, akiket Eörsi - sokszor igazságtalanul és durván - megbántott. Ezek közé tartozom én is…

Eörsi Istvánnal nagyon sok mindenben nem értettem egyet. Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet.”

(Vásárhelyi Mária: [Eörsi] Nem így képzelte a Rendet…)

 

 

Babarczy Eszter azt írta volt a Népszabadságban, hogy országunk paranoid ország. Ő csak tudja.

Számára nyilván nem meglepő, hogy nálunk a nem antiszemita is kontra-antiszemita, a nekrológ is nem-nekrológ, illetve a nem-nekrológ is nekrológ. Ez egy ilyen zagyva-kötőjeles világ.

 

Miért mondom, hogy a nem-nekrológ is nekrológ? Merthogy éppen a szerző fönt idézett személyes kifakadása teszi nekrológgá. Az írás alcíme (Szimbolikus történetek Eörsi halálának árnyékában) még azt vetíti előre, hogy az olvasó egy szimpla okoskodásnak lesz boldog fogyasztója (mint később kiderül, a cikk még csak nem is okoskodás, csupán unalmas, dilettáns megugatása a Fővárosi Ítélőtáblának), ám a „slusszpoén” már egyáltalán nem történet (szemben a címbéli ígérettel). Szimptomatikusnak szimptomatikus ugyan (s nem szimbolikus), ám annak közlése, hogy Vásárhelyi Mária milyen gyakorisággal haragudott az elhunytra, bizony, nem történet, még „Eörsi halálának árnyékában” sem történet. És éppen ez teszi (a közelmúltbéli halál tényén túl) a szöveget formálisan nekrológgá. Valójában persze nem nekrológ az, amelyben gátlástalanul mocskolják a halott emlékét, ez igaz, ami viszont egyáltalán nem menti a szerzőt, a szerkesztőt.

 

Egy másik rovatban arról írtam, hogy Illyés Gyula és József Attila milyen gyilkos indulattal sértegették egymást annak idején a nyilvánosság előtt. Sőt József Attila a létező bűnök legnagyobbikát követte el Illyéssel szemben: mentorába, atyai barátjába tiport bele, mégpedig máig megbocsáthatatlan módon (a „förmedvénynek” minősülő pamflet mindmáig csak nekem, egyedül nekem tetszik, ami pedig tökéletesen jellemzi a mű karakterét). Akinek volt már mentora, pontosan tudja, az őt ért sérelem fájóbb, mintha magát az embert bántanák.

 

Mégis, vajon miért van az, hogy amíg Illyés az iszonyú ellentét (konfliktusok, haragok, bántalmazások) okát gyöngéden, tapintatosan a sorsra keni-hárítja, addig Vásárhelyi a nekrológban páros lábbal ugrik a halott ember torkára? Azért mondom, hogy páros lábbal, mert két ízben említi egyazon nekrológon belül, hogy az elhunyt durva és igazságtalan ember volt, két ízben hangsúlyozza, hogy Eörsi „sokszor” (vs. „gyakran”) sértegette igazságtalanul elvbarátait.

 

Miért van ez? Kézenfekvő lehet a magyarázat: mert amíg Illyés intelligens ember volt, addig Vásárhelyi egy érzéketlen tuskó. Ami pedig a nők között igen ritka tulajdonság. Illetve az is elképzelhető, hogy a szerző pontosan tudta, mit cselekszik, vagyis alattomosan volt bosszúálló.

 

Szerintem viszont nem pusztán erről van szó. A megfejtés kulcsát is Illyés nekrológjában találjuk: „De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekvés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban. Minek a szó már?”

 

Illyés és József Attila szerették egymást. És olykor persze gyűlölték egymást, hisz’ a szeretet, az igazi szeretet a gyűlölettel jár kart karba öltve (vö. érted haragszom, nem ellened). De mindez lényegtelenné légiesül a tisztelet érzetétől. Illyés tisztelte pályatársát, és igen, József Attila is tisztelte, még szívettépő haragjában is, még legvérmesebb sértettségében is becsülte, respektálta Illyés Gyulát. Aki pedig e tiszteletért viszonzásul a legtöbbet nyújtotta a nekrológban, amit értelmiségi ember a másik értelmiséginek nyújthat: „még a vitára is őt becsültem legjobban”.

 

Megítélésem szerint Eörsi nem tisztelte Vásárhelyi Máriát. Valószínűleg nem vetette meg expressis verbis, valószínűleg elfogadta, mint falkatagot, ám nem tisztelte, ez nyilvánvaló, és persze tökéletesen érthető. Vásárhelyi pedig ezt nyilván tudta, érezte. Egyébként az a röhej, hogy az ominózus cikk Eörsit posztumusz igazolja. Mert kérdem: lehet tisztelni egy ilyen nekrológszerzőt?

Mert ugye nem is csupán az történt, hogy Vásárhelyivel elszaladt az indulat, írt valami szörnyűségeset, majd a fejéhez kapott: jajjaj, de nagy marha voltam; hanem láthatóan a mai napig nem érti, hogy miről beszélek. Nem röstelli magát, nem röstelli művét egy csöppet sem. Talán még büszke is rá. Jól megmondta a Nagy Büdös Igazságot. Illetve sokkal inkább igaztalanságot írt, mert erősen kétséges, hogy Eörsi valóban sokszor, durván és igazságtalanul sértegette embertársait, ami pedig ilyenformán (vagyis nekrológban a halott igaztalan bántalmazása) halottgyalázás pontosan a harmadik hatványon.

 

Mindezt természetesen nem Vásárhelyinek írom. Ő már csak így öregedett meg: évtizedekig páriának, üldözöttnek érezte magát a környezetében (valószínűleg több vonatkozásban is, de politikailag mindenképpen), márpedig az üldözött ember nem az általános igazságot kutatja, hanem a maga privát, szaros kis „igazságait” igyekszik kitaposni mindenből, mindenkor, minden körülmények között – meg kell ezt értenünk, ám akkor sem volna szabad sértett hisztérikával nekrológot íratni.

Vásárhelyi tehát már soha nem fogja megérteni, hogy mit művelt az Élet és Irodalomban. Ezért Kovács Zoltánhoz szólok ezúttal. Ha a főszerkesztő nem is tudja betéve Illyés nekrológját, akkor is észre kellett volna vennie, hogy elitirodalmi lapjának szerzője, bizony, nekrológ címén köpött két hatalmasat kedves halottjuk után a sírgödörbe. Ezt szerintem észre kellett volna venni lapszerkesztés közben.

 

Végül még egy momentum, amit meg kellett volna látnia a főszerkesztőnek (s ezt már dühből teszem hozzá): a „Van úgy, hogy egy temetésen az embernek eszébe jut a profán gondolat: milyen kár, hogy akitől búcsúzunk, nem lehet jelen” szerkezet bűnösen rossz mondat.

A jelzett „gondolat” ugyanis nem profán. Abban a látomásban, mely szerint, ha a halott élne, most látná, mily sokan eljöttek a temetésére, nincs kegyeletsértés, sőt ellenkezőleg. Tehát az ötlet nem profán, hanem abszurd (képtelen): a halott a saját temetésén stb.; esetleg – ha nagyon szigorúak vagyunk – perverznek (visszásnak) mondható. Talán nem kéne az idegen szavakkal erőlködni, különösen, ha láthatólag keveredik a fejecskékben a szimptomatikus a szimbolikussal, a deklasszifikálás a diszkvalifikálással, a bizarr a profánnal...

 

Míg én a fönt idézett víziót – szerény ízlésem szerént – se profánnak, se abszurdnak, se perverznek nem nevezném, ti. ez egy egészen emberi, természetes temetési reakció (lehet, ha előfordul), s amire pedig végképp nem mondanám, hogy gondolat. Vagyis az embernek a temetésen nem „van úgy, hogy eszébe jut a profán gondolat”, hanem az emberre olykor óhatatlanul rátör a (sajátos, különös) furcsa képzet (lehet választani a jelzők közüli!) – legalábbis egy irodalmi lapban.

 

A legenda szerint Rajk temetésén mondta volt valaki – konstatálván, hogy a temetői szertartás lassan tüntetésbe fordul –, állítólag ezt mondta az illető: „Szegény Laci, ha látná ezt a tömeget, de közénk lövetne”. Ez már inkább gondolat, és még ebben sincs profanitás, pedig itt a halott – ha úgy vesszük! – negatív színben tűnik föl. Rajk viszont egyáltalán nem vette volna zokon, ezért a megjegyzés nem kegyeletsértő, különösen nem intim, magánbeszélgetés közben. A profán (tiszteletlen, kegyeletsértő) gondolat tehát Vásárhelyiben nem a temetésen révedezve, hanem a nyilvánosság elé szánt Eörsi-nekrológ szövegezése közben fogalmazódott meg.