Károlyi Amy:

 

Szólongatás

 
Harmatcseppé válik szájadon a szó.
Azt mondod: fa –
és erdőstül állnak elibém a fák.

Azt mondod: kő –
s nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.

Azt mondod: rét –
és sötét papuccsal lépked az éj
a fűszálak hegyén.

 
Azt mondod: tó –
és lassú buborékkal
gyöngyök és gyűrűk szállnak fel a mélyből.

 
Azt mondod: szép –
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.

Azt mondod: én –
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.

Azt mondod: nyár –
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal púpozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.

Azt mondod: ősz –
és áfonyával telik meg
harminc szőlőskosár.

S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod…