Egyik előző hozzászólásomban írtam, hogy a megalitikus építmények kőzetanyagainak fém- illetve kvarctartalmuk van. A menhireket, dolmeneket stb. sok esetben gránitból építették, amely kőzetnek kvarctartalma van. Ez az állítás nem lett elfogadva, ezért az alábbi oldalról másoltam be egy szakértő tanulmányának egy kivonatát. A szakember nem hiszem, hogy pontatlanságokat állítana.

http://www.kfki.hu/~cheminfo/hun/eloado/kemia/szilicium.html

 

A Homo sapiens sapiens történetének (evolúciójának) utolsó 40 ezer éves rajzolata egyáltalán nem zárja ki, hogy az ősi ember sokkal magasabb szintű érzékelési és észlelési képességekkel rendelkezett, mint a jelenkor embere.  A természet erőforrásaihoz kényszerűségből (is) nagyon közel élő ősi emberek tehát érzékelhették a föld mágneses erőterét, és erre a tulajdonságukra alapozva (is)  egy maitól eltérő, de magas szintű egyetemes tudományos rendszert hozhattak létre, ami ősi érzékelési képességeink elkorcsosulásának okán feledésbe merült, és szinte majdnem eltűnt a föld színéről. De tudományos rendszerük bizonyítékai még ott vannak a csillagászatilag tájolt megalitokban, piramisokban, illetve föld alatti alagutak, kőfennsíkok, dombok, földépítmények által megjelölt táj óriásaiban (leyek, ösvények – szerte a világon).

 

Találtam egy ehhez a témához kapcsolódó írást Régheny Tamástól:

 

A Föld lelke -- útjai, szent helyei és a hozzá kötődő misztériumok

Mintha csak az előző könyvet folytatná a Föld lelkéről szóló tanítás. Így a huszadik század vége felé kicsit idegen, furcsa, mégis bizsergetően jó érzés ezt a két szót ismét egymás mellett látni. Valahogy távoli, régen még tudott, ma pedig a biztonság és a remény lehetőségét hordozó szókapcsolat ez. Mi több, lassan a tudomány számára is elképzelhető dologról van itt szó. Ha a lélek fogalma még nem is nyert polgárjogot a Földdel kapcsolatban, azt korunk egyik leghíresebb kémikusa állítja, hogy a Föld él (Gaia-elmélet). És izgalmas területe a kutatásnak a kogníció evolúciójának kérdése is -- különös tekintettel a környezet és a gondolkodás egymásba szövődésére.

A pszichológia is mindinkább elképzelhetőnek tartja az érzékelés eddigiektől eltérő módjait, és az Ego határa, a tudatalatti és a természet kapcsolata is kurrens témává válik. Lassacskán rájövünk, hogy nincs értelme a kinn-benn erőszakolt megkülönböztetésének, hisz "miképp kinn, akképp benn" -- mondhatnánk Hermész Triszmegisztosz után ferdítve. De ezt a gondolatot akár meg is fordíthatjuk. A külső és belső világ szétválasztása legtöbbször nem más, mint szükségtelen ismeretelméleti bravúr.

Az igazán mélyen gondolkodók számára persze ez a tudás mindig is nyilvánvaló volt. Csontváry -- felvidéki lévén -- közvetlen közelről láthatta a tizenkilencedik századvég és a huszadik századelő tájékán egyre-másra nyíló szénbányákat. Róla jegyezték fel, ahogy egy ilyen bánya láttán kifakadt: Nem lesz annak jó vége, hogy mind több és több szenet hozunk fel a föld mélyéből. Hiszen a szén ott lenn az eltávozott élőlények testének földi emléke. Ha ezt megbolygatjuk, felszínre hozzuk, megbolygatjuk azok szellemét is, akik ezt nem veszik majd jó néven, és ennek jelét is fogják adni... Természetesen az önmagát Raffaelóval egy szinten emlegető festőt senki nem vette komolyan. Hát, ami a mai "globálisan felmelegedő, savas esős" helyzetet illeti, úgy tűnik, azok a szellemek bizony tényleg dühösek lettek.

Talán az is csak fajunk nárcizmusának következménye, hogy amíg az akupunktúra már a nyugati orvoslásban is elfogadottá válik, addig a hasonló elveken nyugvó geomancia -- a Föld csakráit és energiavezetékeit vizsgáló, és ezt a tudást felhasználó táj- és településtervezés (feng-shui) -- évezredes eredményei ellenére még légbőlkapott misztikának tűnik itt, nyugaton.

A Paradicsommal összevetve -- a szellemi vetülete nélkül -- minden hely rideg és életre alkalmatlan. Ezért az ember jeleivel, szimbólumaival megkísérelte hozzákötni a világhoz, az anyagba kényszeríteni az érzékszervek által felfoghatatlant, a metafizikait (amiképp egyszer az emberrel tette ezt Isten). A szellemivé formált táj, a teremtés aktusának helyhez kötése segíti az anyagi világban immanensen meglévő szellemi vetület megjelenését is (ahogy Weöres Sándor mondja:

"A szikla, ha rávésed jajodat,
többé nem szikla: élő te-magad
s föllibben a fellegekbe!")

Így a hely otthonná lesz. Az ember csak akkor fogad el egy helyet valódi otthonnak, ha sikerül létrehívnia ott a világ közepét -- mert élni csak a középpontban lehet. De ennek a középpontnak még semmi köze a mai profán hatalomhoz -- a hatalmi központhoz, az anyagi gyűjtéshez, a halmozáshoz (halom, mint középpont). A központ valaha még szellemi fix pont volt -- köldökzsinór. És ahogy ezt a tudást elfelejtettük, úgy tűntek el otthonaink, úgy lett a Föld egyre lakhatatlanabb az ember számára.

A középpont megteremtése volt az oka az első városok létrejöttének csakúgy, mint még régebben a számunkra már érthetetlen, tájakon átívelő vonalrendszerek, nagyléptékű alakok létrejöttének is. Lehívni és idekötni valahogy a szellemet -- segíteni Gaiának és ezzel önmagunknak. Így alakul a hely otthonná.

Érthetetlen helyen emelt tornyok. "Értelmetlen" erőfeszítés által összehordott hatalmas kődarabok. Kilométer hosszan kígyózó -- és mindenféle alakot mutató -- földsáncok. Az emberi szellem és a földlélek kapcsolatai. A rajzok, jelek, kőkertek nem anyagi valójukban, hanem szellemi vetületként voltak jelen és alkották meg a tájat -- az ember és természet közötti kapcsolat alapját képező és mindmáig megfejtetlen képződményt.

A táj és benne a ház modell volt. Az univerzum, a szellemi univerzum modellje. Élni segített, mert egyszerre védett az esőtől, széltől és a szellemi rossztól. A tájban vezető út, amelyen az ott lakó naponta járt, még szellemi Út is volt. Ezért a helyesen, jól felismert helyen vezető út az embert a tájban a mindennapi tevékenység közepette is a szellemhez emelte.

A szent nem vált el a mindennapitól, az anyagtól, és vonult templomépületek belsejébe. A táj maga vált templommá. A hely szent topográfiája a genius loci látható vetülete: templom volt. És ahogy senkinek sem jut eszébe a templom főhajóját kettévágni egy gázvezetékkel (bár ki tudja?), akképp nem jutott senkinek eszébe belerondítani a Tájba. Mert ez az otthonát itt lenn kereső-megteremtő ember szellemének és a Föld lelkének formát öltött tere volt.

A táj eredendően idegen a természettől -- hiszen egy darabja a folytonos, le nem határolható természetnek. De szellemi módon lehatárolt és átalakított darabja. Rituális helyek, épületek, események összefüggő folyamata varázsolta eggyé és tartotta fenn a természet egy kis darabját. Ezek a szent terek -- és minden táj az volt -- másképp és másképp tárták föl a Föld rejtett energiáit és folyamatait. Szerepük részben épp a letelepülő embernek ezekhez a folyamatokhoz való kapcsolása volt.

Az így kialakuló helyszellem folyamatosan változott, ugyanakkor mindig ugyanaz maradt. Nagy események befolyásolták -- nagy közös eseményekkel befolyásolni lehetett. De mégis mindig ugyanaz maradt, ezért már létével védte és megtartotta az ott élőket. Jöhetett külső erő (hadsereg, nép stb.), idővel felismerte, átvette a hely szellemét, azonosult. Megtért -- a szó legszorosabb értelmében.

A táj-jeleknek nem volt esztétikájuk. Ezt csak mi, a modern utódok ragasztottuk rájuk. Az esztétikai szemlélet mindig részleges az ontológiaihoz képest. A szépség nem önérték volt -- hiszen a szépség mindig megjelenik, ha valami a helyén van, ha valami magától értetődően, természetesen van ott, ahol. A szentnek csak mellékterméke a szép.

Ez a könyv tájökológia -- szellemi tájökológia. Az emberi szellem és a Föld állandóan változó lelki energiáinak játékaként kialakuló otthon, a kunhalmok, nuragék, menhirek, a napkígyót formáló földsáncok által megformált szabadtéri templomok megidézése.
 

A sarki fény fizikai tulajdonságairól, valamint keletkezésének okáról szóló ismereteink még meglehetősen fogyatékosak. Valószínűleg a Föld mágneses terébe bekerült, és a felső légkörrel kölcsönhatásba lépő napszél okozza. Éppen ezért nem lehet kizárni, hogy keletkezése összefügghet a föld mágneses terének fizikájával is.