Megprobalom ebben a topikban kozzetenni azokat az alapmuveket vagy dokumentumokat, amiket a haboruval kapcsolatban nem publikaltak magyar nyelven.
Az esetleges ,,docogos" stilusert elnezest, ezek - tobbsegukben - ,,nyers-forditasok" lesznek.
Megertesuket elore is koszonom.
Amugy akinek van kedve vitazni vagy velemenyt mondani a temarol - Isten hozta onoket.
..........

Sir Winstonnal kezdem, es egy kevesbe ismert konyveivel. Ez az angolnyelvu, 1966-ban kiadott gyujtemeny forditasa (meg folyamatban van, ezert nemi turelmet kerek). Magyarul ezek a beszamolok (levelek) csak szemelvenykent jelentek meg itt-ott, de akkor sem osszegyujtve.
..........

Az angol kiadás előszavából {1}

Ez a kötet magába foglal négy könyvet, amit Sir Winston Churchill írt. Kénytelenek voltunk ezeket némileg megrövidíteni, hogy elférhessenek egy kötetben, de ezek, reményeink szerint, megőrizték a szerző stílusának minden élethű külső jegyét, és az elbeszélésmód nagyszerű logikáját. A könyvek abban a sorrendben helyezkednek el, melyben megjelentek anno. Mind abban az időben lett megírva, amikor Sir Winston a hadseregben szolgált, és lényegében ezek egy szemtanú leírásai azokról az eseményekről, melyekben ő maga részt vett.
Az első könyvet - ,,A Malacand-i hadsereg történetét” – 1897-ben írta, és 1898-ban meg is jelent. 1911 óta ez a könyv nem volt újra kiadva és, nyilvánvalóan, gyakorlatilag nem kapható a kereskedelemben. A könyv alcíme: ,,A határháború epizódjai” – kimerítő módon utal a tartalmára. A rendszeres határháborúk tipikus eseménynek számítottak Indiában, a XIX. század második felében. Elsődleges céljuk, mint ahogyan az olvasó számára India kormányának az államtitkár nevére küldött leveléből is kitűnik (N”49, 1879), ,,minden áron megakadályozni a határ-menti területeken bármely állam politikai befolyását”. Az országok, amelyek miatt leginkább aggódtak, Oroszország és Afganisztán voltak.
A háborúk következtében a brit birtokok kiterjedtek Afganisztán határának irányában, mint ahogyan az a térképeken is látható. ,,Az előretörés politikájának”, ahogyan ezt nevezték, nagyon sok ellenzője akadt a liberálisok, Gladstown támogatói körében, és a brit politika ingadozásai, amit az határozott meg, hogy adott időpontban mely párt volt hatalmon, negatív hatással voltak a katonai expedíciók eredményeire, amelyeket először sorra engedélyezték, majd utána visszahívták. Sir Bindon Blad expedíciója, amit az a Svat völgyben élő törzsek ellen viselt, és amely oly élethűen volt megírva Sir Winston részéről, egyike volt azoknak, amit sikeresen véghez is vittek.
A ,,Háború a folyón” először két kötetben jelent meg, 1899-ben. Úgy volt bekonferálva, mint ,,elbeszélés Szudán ismételt meghódításáról {6}”, viszont tartalma meghaladja az igen szűk témakör adta kereteket. Ez a szerző első nagy történelmi munkája, amely magába foglal egy komoly értekezést Szudán és lakói történelméről; leírja az ország hanyatlását a kevésbé effektív egyiptomi kormányzás alatt, Mahdi felemelkedését, aki Sir Winston szerint az arab nacionalizmus atyja volt, Gordon tábornok meggyilkolását, és azt a hihetelenül fanatikus rezsimet, amely a ,,Dervisek Birodalma” név alatt vált ismerté. Ennek a drámai és félelmetes történetnek a kulminációja, Szudán ismételt meghódítása, az angol-egyiptomi hadsereg által, a sirdar, Sir Herbert tábornok, későbbi nevén Lord Kitchener parancsnoksága alatt. Ez a könyv nagyon sokáig volt igen népszerű, és többször jelentették meg újabb kiadásban. Az utolsó, javított kiadás számára, amely 1933-ban jelent meg, Sir Winston külön előszót írt, ami oly jellemző rá, hogy mi azt megőriztük a jelenlegi kiadvanyunkban. Ez sokkal jobban, mint bármely más kommentár, tükrözi a világ politikai szinpadának változásait, beleértve azokat az eseményeket, melyek már 1933 után történtek.
A ,,Londontól Ladysmithig” és ,,Ian Hamilton hadjárata” könyvek alapjául azok a levelek szolgálnak, amelyeket Sir Winston küldött a ,,Morning Post”-ba, amikor haditudósító volt az angol-búr háború napjaiban. Mindkét könyv 1900-ban látott napvilágot és az elmúl hatvan év alatt egyszer sem volt ismét kiadva. A ,,Londontól Ladysmithig” konyvben megtalálható Churchill elbeszélése arról, hogy hogyan kerül búr fogságba, és utána hogyan szökött meg onnan; ,,Ian Hamilton hadjárata” leírja azokat a hadműveleteket, amelyekben részt vettek ennek a tábornoknak a csapatai Ladysmith felszabadítása után. Mindkét könyvet átitatja a forró hazafiság, amit a Dél-Afrikai háború szült, és amit a váratlan katonai vereségek éleztek ki, Európa és Amerika államainak többségének ellenséges magatartása Angliával szemben, és azok a befolyásos búr-szimpatizáns elemek, akik megvoltak az angol radikálisok között. A szerző és búr őrzője között lezajlott beszélgetés leírása, ami ebben a könyvben is szerepel, nagyon jól szemlélteti egy brit és egy búr nézőpontjait. Nagyon tanúlságos átolvasni őket más viszonyok között, melyekről abban az időben egyik ellenfél sem mert volna álmodni. 1900-ban senki sem láthatta előre azt a fényes jövőt, ami a lovasság hadnagyára várt, aki éppen indulni készült a parlamenti választásokon. Viszont, azóta sem jellemzőbb rá annyira semmi más írása, mint ezek a korai, szinte elfeledett könyvek.

A Királyi Posta ,,Dunnottar Castl” nevű hajója a tengeren, 1899, október 26.

Elhangzott az utolsó kiáltás ,,Kinek kell még partraszállnia?”, el lett mondva az utolsó ,,Ég áldjon”, az utolsó talán újságíró, talán fotós kimászott a partra, és egész Sauthampton, a mérföld-hosszú hullámtörő és a fok üdvözlő kiabálásban tört ki, amikor este hat órakor, október 14-én, a Királyi Posta ,,Dunnotar Castl” gőzöse ellökte magát a rakodóparttól és elindult a Jóreménység-fok irányába, Sir Rodvers Bullerrel a fedélzeten.
Különböző eredetű hírek vettek körbe minket, amikor elhagytuk Londont. Szörnyű katasztrófák történtek – kiderült, hogy a hírek hamisak; hatalmas ütközetek zajlottak – a rólluk szóló híreszteléseket semmi sem támasztotta alá; de mindezekkel egyre csak közeledett az igazi háború dagálya, és senki sem húnyhatott szemet a komoly következmények színe előtt. Ezután a hajó kifutott, és csend lett, halálos csend.
Az egyhangúság – a modern utazás jellemző vonása, és ki akarja ezt leírni? De még az egyhagúságnak is megvan a saját rejtett szépsége. Itt, az idő egy pillanatában, ami túlságosan hosszú, míg folyamatában van, és amely túlságosan rövid, amint eltelt, mi nyugodtan elmélkedhetünk a nyugtalan világon, amit magunk mögött hagytunk, és azon a nyüsgésen, ami még ott, elől vár ránk.
Minden nap beadják a hastífusz elleni oltásokat. Az orvosok előadásokat tartanak a szalonban. A szérum első injekciója megelőz, a második garantál a rohamok ellen. Eme kísérlet támogatása végett nagyszerű statisztikát hoznak fel. Szinte mindenki hagyta magát meggyőzni. Azonnal végrehajtásra kerül a művelet, és a következő napon az elgyötört figurák kikúsznak a fedélzetre, magas lázzal és szörnyű közérzettel. Még egy nappal később, viszont, mindenki rendbe jön, és csodálatosan érzéketlenné válik a betegségre. Mások, mint például én is, úgy tartják, hogy mi egy mindössze lehetséges betegség küszöbén állunk, semmiben sem hisznek, és mindössze az ,,egészségben és a higiénia szabályaiban” bíznak. De ha egyszer valaki feltalál egy lőtt sebektől biztosító injekciót, én leszek az első, aki azt beadatja magának.

Október 29.

Végre valami hírek! Ezen a reggelen vitorlát láttunk – egy nagy, velünk szemben jövő gőzhajó, ki tudja, milyen hírekkel fedélzetén, kibontott vitorlákkal, hogy befoghassa velük a szél áramlatait. Mi összesereglettünk a fedélzeten, az ismeretlen hajóra azonnal ráirányítottuk teleszkópjainkat, katonai kukkereinket és látcsöveinket. A gőzhajó körülbelül kétszáz jardnyira tőlünk haladt el, és ebben a pillanatban a legénysége, leadva három üdvözlő kiáltást, felemelt egy hosszú fekete deszkát, amelyre fehér festékkel ez volt felírva: ,,A búr szétverve, három ütközet, Penn Simons meghalt”. Együttes sóhaly hallatszott. Létrejött egy tucatnyi csoport, mindenki a híreken vitatkozott. Ezalatt a hajók eltávolodtak egymástól, és nemsokára a hazai kikötőbe siető gőzhajó messze mögöttünk maradt.
Ezekszerint, Sir Penn Simonst megölték! Nos, senki sem adta volna nagyobb örömmel életét adott körülmények között. Húsz évvel ezelőtt csak a véletlen mentette meg őt Ysandhlavánál, és a Halál egy nap alatt léptette elő őt az altiszti rangból főtiszti méltóságba. Az államnak szüksége van ilyen emberekre, és szerezzen még más, hozzá hasonlókat!

Capetown, 1899, november 1.

Október 30-án, délben, megpillantottuk a partot, és nyugatra tekintve, észrevettem valamit, ami egy sötét hullámra hasonlított, megbontva a horizont egyenes vonalát. Nemsokára a hullám Roben-sziget szikláivá és szírtjeivé változott – ez egy üres hely, melyet leprások, mérges kígyók és karanténban lévő kutyák népesítenek be. Amikor besötétedett, befutottunk a Table-öbölbe és lassan, 10 órára beértünk a rakparthoz. Eltelt még egy óra, míg a vontatóhajó nem válaszolt a hajókürt jelzésére, de ezután odaállt a hajó oldalához, és a fedélzetre feljött ,,az ember, aki mindent tud”. Mások, sürgönyökkel kezükben, erőteljesen utat törtek maguknak a tábornok kajütjéhez a katonák, tisztek, utasok és hadi tudósítók tömegében. Mi elkaptuk ,,az embert, aki mindent tud” – ő, gondolom én, szállítási ügynök lehetett, vagy valami hasonló – és felrángatva őt a viharfedélzetre vezető lépcső közepére, követeltük, hogy minél előbb meséljen nekünk a háborúról.
A barna egyenruhát viselő tömeg, az elektromos lámpák fényében, két hangos csoportra bomlott. Egyesek sürgősen újságok után néztek, mások igyekeztek elmondani az épp hogy hallottakat. Csupán néhányan, nekitámaszkodva a hajókorlátnak, csendben és kitartóan néztek a szárazföld irányába, ahol Capetown fényei, az utcái, rakpartjai és házai úgy ragyogtak az éjszakában, mint megannyi gyémánt a fekete bársonyon.
A következő reggel Sir Redvers Buller ünnepélyesen partra szállt. A hajót az orrátóla tatig zászlók díszitették. A díszörség felsorakozott a rakpart mentén, lovaskíséret követte a nyitott hintót, óriási tömeg gyűlt össze a dokkoknál. Pontban kilenckor a tábornok a pallóra lépett. A ,,Dunnottar Castl” legénysége és fűtői háromszorosan üdvözölték, hangosan zakatoltak a filmfelvevő gépek, kattant negyven fényképezőgép, a gárda fegyverrel szalutált, a kikötőn végigdübörgött a partvédelmi ütegek díszsortüze. Így tért vissza Sir Redvers Buller Dél-Afrikába – abba az országba, ahol megalapozta katonai tekintélyét, ahol megérdemelten kapta meg a Viktória érdemrend keresztjét, és amelyet, mint mindannyian reméljük, úgy fogja elhagyni, hogy sikeresen végrehajtja a nahéz feladatot, melyel a Birodalom kormánya bízta meg.
Milyen az a helyzet, amelyel találkozni kell majd a tábornoknak és hadseregének? Kiépítve kapcsolatait a katonai köztársaságokkal, melyek délen igen jelentős erőtényezővé váltak, a dél-afrikai birtokaink biztonságáért felelő miniszter kénytelen volt figyelembe venni két társadalmi véleményt: a britet és a gyarmatit. A gyarmati (a mi véleményünk szerint) nagyából három hónappal ezelőtt élte csúcspontját. Hogy kielégítve érezhese magát a becsületes brit publikum, a köztársaságok számára biztosítva volt minden elképzelhető lehetőség, hogy elfogadhassák a mi ajánlatainkat, de ezt, mint ahogyan a csapatok szállításának útbaindításának visszatartását, helytelenül értelmezték Dél-Afrikában. A Fokföldi kolónia helyzete jóval komolyabbá vált. Nekünk sokat meséltek a hollandok csodálatraméltó hűségéről. Ha a háború három hónappal korábban tört volna ki, ők, valószínűleg, bemutathatták volna hűségüket. De a három hónap ingadozás utáni háború – hiszen ez épp így nézett ki – túlságosan komoly próbatételt jelentett számukra, és nem lesz túlzás, ha kimondjuk, hogy a gyarmatok jelntős része a lázadás szélén áll. A társadalmi közvélemény ilyen állapota közepette bármilyen katonai kudarcok igen siralmas következményekhez vezethetnek.
A hadműveletek végrehajtása igen komoly okokat adott a nyugtalanságra. A háború futólángja mindössze pár nap alatt körbefutott, felemésztve a köztársaságok határát. Messze északon összecsapások történtek Tuli mellett. Nyugaton a Khama területek az invázió veszélyének vannak kitéve. Mafeking be van kerítve, izolálták és hősiesen visszaveri a szünni nem akaró támadásokat. Freyburgot alattomosan az ellenség kezére juttatták fellázadt lakói. Kimberley stabil frontot képez, ellenállva a bizonytalan támadásoknak, és még válaszol is ezekre, alkalmazva a páncélvonatokat és más bátor kezdeményezést. A déli határ fegyverben van, nőttön nő a feszültség, nagy az összecsapás valószínűsége. De legfőbb erőfeszítéseiket a búrok az ország keleti részére öszpontosították. Rárontottak Natalra, a napóleoni taktikát alkalmazva. Itt a terep sajátosságai is szinte kedveznek az inváziónak. A síkságok hosszú, hegyekbe vágó nyelvére két irányból lehet kijutni, ezzel megszakítva az előretolt helyőrségek közötti kapcsolattartást és elvágva a visszavonulás lehetséges útvonalait. A búrok, úgy néz ki, meg akarják tisztítani csapatainktól Natal északi részét. Ha őket visszaszorítják, vagy már vissza is szorították, saját országuk határáig, akkor ők visszavonulhatnak a síkság-képezte nyelv mentén, melyen minden egyes mérfölddel nyílt frontjuk hossza, a hegyek által határolva, egyre csak csökkenni fog, és bevárhatják üldözőiket a Laing Nek melletti szinte bevehetetlen állásokban. Értékelve mindezt, a búrok vezetői ésszerűen döntöttek, hogy főbb erőiket a Natalban lévő csapataink ellen vonják össze, és megsemmisítve az utóbbiakat, felkelésre buzdítják híveiket az egész Fokföldi kolónia területén.
A demokratikus kormány nem léphet be a háborúba anélkül, hogy nem tudná a magáénak az egész ország támogatását, és amíg nem tudja biztosítani ezt a fajta támogatást, nem hozhatja magát olyan helyzetbe, amikor is a háború már elkerülhetetlen. A közvélemény megnyerésének nehézségei, mister Morly, mister Cortney, Sir William Harcort és mások erőfeszítéseinek köszönhetően, a csapatok útbaindításának igen veszélyes visszatartásához vezettek.
Az utóbbi három hónap folyamán a Birodalom kormánya rendkívül kellemetlen helyzetben volt, figyelemmel kísérve ellenfelei folyamatos megerősödését és annak lehetősége nélkül, hogy megtegye a megfelelő ellenlépéseket.
A búrok előnyhöz jutottak, elsőként ontva vért, a páncélvonat megsemmisítése Mafekingnél fel lett fújva általuk, és, úgyszintén, a szenzációra éhes brit sajtó által, egy komoly kataszrófa méretéig. De néhány nappal később egy másik páncélvonatnak sikerült kitörnie Kimberleyből, és Maxim-géppuskái leterítettek öt búrt, mindenfajta vesztesség nélkül a mi részünkről. Ennél a jelenetnél sem sikerült elkerülni a túlzásokat, csak most már ezek az ellenkező irányban íveltek. Ezután érkeztek a hírek a Glenko melletti ütközetről. Az első jelentések, melyek tartalmát nagyon alaposan ellenőrizték – hisz mi nem csak karddal harcolunk, hanem tollal is, ugyebár – csak is a mi seregeink bátorságáról írtak, a búr állások elleni rohamról és a fogságba esett foglyokról. Az, hogy a csapataink nagy vesztességeket szenvedtek, a búrok pedig az első vonal mögött meghúzódó második védelmi vonalba vonultak vissza, ráadásul magukkal vitték az összes ágyút, és hogy a győzelem után (és taktikai szempontból ez kétségtelenül győzelem volt) Yule tábornok erőltetett menetben volt kénytelen visszavonulni Ladysmith-hez – mindez csak fokozatosan szivárgott ki a kolóniába. Csak egy héttel később tudtuk meg, hogy a visszavonulás során magukra hagyták a sebesülteket, hogy a tábor, minden készlettel és málhával, kivéve a lőszert, az ellenség kezébe került. De mielőtt mindez megtörtént, megérkeztek a hírek az Elands-Laagte melletti ütközetről, és ez a fényesen végrehajtott hadművelet annyira megvakított mindenkit, hogy Glenko folytatása észrevétlen maradt, vagy, legalább is, nem tett komolyabb benyomást a közvéleményre.
A Natalban harcoló hadsereg immár Ladysmithben koncentrálódott és folytatódik a mindennapos, búr haderő fő erőinek nyomásával szembeni ellenállás. Bár az ellenség számbeli fölénnyel rendelkezik, a hősiessége pedig őszinte tiszteletet vált ki a mi katonáinkból, nehéz elképzelni, hogy ezen a szakaszon bármi-nemű komoly változások várhatóak. Közben több ezer újabb katona tart ide a tengeren át. Azok számára, akik ismerik a helyi viszonyokat és a búrok természetét, teljes mértékben nyilvánvaló az a tény, hogy a mi hadseregünkre Dél-Afrikában kitartó, véres és, elképzelhető, nagyon hosszú harc vár.

East-London, 1899, november 5.

Múlt éjszaka vasúton indultam el East-Londonból, ahonnan egy kicsiny gőzős szokta szállítani minden héten az angol postát Natalba, és ezen a kerülő úton remélem elérni Ladysmith-t vasárnap reggel.
A vasúton történő utazás Dél-Afrikában költségesebb, mint Indiában, de ugyan annyira kényelmes. Mindenkinek biztosítva van a hálóhely, a megállókban ételt lehet kapni. A vagon, mely folyosós elv alapján van felépítve, lágyan fut a sineken – annyira lágyan, hogy a rázkódásai nem zavarnak engem az írásban. A nap meleget áraszt, a levegő éles és üde. De a táj még a leg életvidámabb emberben is felébreszti a gyászos hangulatot. Egész éjszaka felfelé kapaszkodtunk a hegyekben, és a napkelte a Nagy Karru kellős közepén találta a vonatot. Minek volt megteremtve a kövek és bokrok eme szerencsétlen országa? A káprázatos szikla-óriások, amelyeknek az esőzések a legváratlanabb formákat kölcsönözték, a nyomasztó, sivatagos síkság kellős közepén magassodnak. De bármennyire is tűnik a Karru reménytelen sivatagnak, ott, valamilyen csoda folytán, a birkák nyájai is képesek létezni. Itt-ott az utazó észreveheti a messzi farmokat.
Nagy figyelemmel kerestük a háború bármilyen nyomait. Egyenlőre nem sokat láttunk, de a Szabadállam déli határa mentén egyre csak nőtt a hamarosan bekövetkező összecsapás várakozása.
Matiesfontein után minden egyes hidat, sőt, minden egyes csövet egy-egy zászlóval felfegyverzett kaffer őriz, így a vonat esetében nem áll fenn a veszélye annak, hogy az valamilyen sérülés miatt kisiklik. A De-Aar felé vezető úton elmentünk a dandár tüzérségi osztályának második fele mellett. A tüzérek a frontra siettek, három hosszú szerelvényen, melyek közül mindegyiken elfért egy fél üteg, az összes ágyúval, lóval és emberrel.
Bufort-Westben komoly hírek vártak ránk: megtudtuk, hogy Ladysmithnél 1.200 katonánk kapitulált. Mindenki hisz abban, hogy ez kiprovokálja a hollandok lázadását a gyarmatok eme részén és a kommandók betörését, mivel azok most vannak gyülekezőben az Orange folyó mentén. A holland farmerek hangosan és határozottan beszélnek a ,,mi győzelmeinkről”, ez alatt a búrok győzelmeit értve, egyre csak nő a nemzetiségek közötti ellentét. De a brit telepesek szilárdan meg vannak győződve a Birodalom kormányának határozottságáról, hogy soha többé nem hagyja őket támogatás nélkül, ami csodálatra méltó hozzáállás részükről, főleg ha eszünkbe jutnak a múlt eseményei.
De-Aarban kezdődik utunk olyan szakasza, amit bizonytalannak nevezhetünk. A vasútvonalon páncélvonatok járőröznek, a fegyveres rendőrség kicsiny csoportjai védik a hidakat, a gyalogsági és tüzérségi egységek szálták meg a városokat. De-Aar, Colsberg és Stormberg helyőrségeit annyira megerősítették, amennyire csak a jelenlegi korlátozott lehetőségek ezt lehetővé teszik, de a búrok mozgásáról szóló adatok, úgy néz ki, arról szólnak, hogy az ellenség támadása elkerülhetetlen. Colsbergben az Orange folyón lévő hidat elfoglalta az ellenség, a Betulia és Colsberg vonalat nemrég átvágták. Minden egyes vonatot, amely De-Aarból ment Stormberg irányába, utolsó olyannak tartották, amit még nem ért támadás. Mi, viszont, békésen átaludtuk az éjszakát és, szerencsésen elhagyva Colsberget, elértük Stormberg vasúti csomópontját.
Itt az egyes híresztelések bizonyosságot nyertek. A Burgersdrop irányába elkezdődött búr előrenyomulás híre, huszonöt mérföldnyire innen, úgy néz ki, nem alaptalan, és amikor megérkezett a vonatunk, Stormbergben teljes gőzzel folyt a helyőrség evakuálása: fél zászlóalj a Berkshire-i ezredből, 350 ember a haditengerészeti dandárból, a lovasított gyalogság százada és néhány ágyú.
Stormberg egy nagyon fontos vasúti csomópont. Több mint egy héten át a csapatok éjt nappallá téve dolgoztak, készülve a védelemre. Kisebb földsánc-erődöket emeltek a dombokra, lövészárkokat ástak, néhány házat az állomás mellett erőddé változtattak. Egy ilyen házat megmutatott nekem az egyik itt parancsnokló tiszt. Körülötte semmi más, csak drótkerítések és különböző terepakadályok, a masszív falakban lőréseket vágtak, az ablakokat homokzsákokkal töltötték fel, a szobák közötti válaszfalakat lebontották, hogy ezzel is megkönnyítsék a mozgást.
Mindezek után hirtelen megérkezett az evakuálási és visszavonulásról szóló parancs. A haditengerészeti alakulatot és ágyúit szállító szerelvény elindult, mi pedig integettünk utána. Egy másik vonat a Berjshireiekre várt. A lovasított gyalogság már elindult. ,,Nem igaz, hogy még csak fel sem tudjuk robbantani mindezt?” – mondta az egyik katona, rámutatva arra a házra, amit ő is segített megerősíteni. De nem volt ilyen jellegű parancs. A levegőben csak egyvalami szállt: ,,Az ellenség közeledik! Vissza, vissza, vissza!”. Az állomásfőnök, az angol ember ama legjobb fajtájából való, akivel csupán egy hosszú úton találkozhat az ember, nyugodt volt és jókedvű. Ő mondta: ,,Most már nincs forgalom északi irányba, a maguk szerelvénye – az utolsó De-Aarból. Én még ma éjjel elküldöm innen az embereimet egy különvonattal. És ez minden, ami Stormberget illeti.” - ,,És önnel mi lesz?” - ,,Ó, én itt maradok. Tizenkét évett éltem le ezen a helyen, engem itt jól ismernek. Lehet, hogy sikerül megőriznem a társaság tulajdonát.”
Egyszóval, a düh és megalázottság érzésével hagytuk el Stormberget, és elindultunk a tenger irányába, ahol a búrok még nem hívták ki maguk ellen a brit felsőbrendűséget.

Eastcort, 1899, november 6.

Az olvasó valószínűleg emlékszik arra, hogy mi sietve indultunk el Capetownból, és szrencsésen végigmentünk a déli határ mentén De-Aartól Stormbergig az utolsó vonattal, még mielőtt lezárták volna a forgalmat, úgyhogy reménykedtünk abban, hogy előbb érjük el Ladysmitht, mint sem befejeződik bekerítése. Szándékomban állt leírni kalandozásunkat az út során East-Londontól Durbanig, amíg a hajó fedélzetén tartózkodtunk, de az időjárás annyira viharos volt, és az alig száz tonna vízkiszorítású kicsiny gőzhajó annyirahánykolódott a hullámokon, hogy én végig feküdtem, kínlódva a tengeri betegségtől, és semmi másra sem tudtam gondolni. Sőt, mi több, a ronda szelek visszatartottak minket teljes húsz órán keresztül. Csak akkor, amikor megközelítettük Port-St.Johns-t, a szél, mintha bűntudatot érezve, dél-nyugatira váltott és most már ugyan annyit adott hozzá sebességünkhöz, mint amennyire előtte visszatartott minket.
A kis gőzös szerencsésen elérte Durbant, november 4-én, éjfélkor, és mi hat órát töltöttünk el, türelmetlenül várva a napkeltére és a hírekre. Mint az egyik, úgya másik is idővel megjött. Felkelt a nap, és megtudtuk, hogy Ladysmith el van vágva a külvilágtól. Mégis, követve a haditudósítók jelszavát ,,Amíg csak teheted, légy annyiragyors, amennyire csak teheted”, hét órakor mi már robogtunk az ország belsejébe a postát szállító szerelvényhez hozzákapcsolt külön-vagonban.
Pitermaritzburg hatvan mérföldnyire van Durbantól, de mivel ott az út cikk-cakkban tekereg le-fel a dombokon, olyan különböző kanyarokkal tarkítva, melyek őrületbe kergetnének bármilyen angol mérnököt, az út négy órát vesz igénybe. Ez egy álmatag, félholt helység, melynek apátiáját még Nowel hadmérnök ezredes tevékenysége sem volt képes megbolygatni, aki aktívan készült a védelemre: dombokat gyalúlt le, falakat ütött át és drótakadályokat emelt. De a polgári lakosság hidegvére – a háborúban igen hasznos tényező, és szeretném, ha tollam képes lenne leírni és tudatni az olvasókkal Angliában, mennyire nagyszerűen tartották magukat Natal lakói, és mennyire megérdemlik államukat.
A telepeseknek sok dolguk volt a búrokkal – ismerték erejüket és tartottak dühüktől. De sohasem feledkeztek meg a brit gyarmatok lakóinak kötelességeiről. A hűségük megingathatatlan volt. A natáliaiak az elejétől kezdve figyelmeztették a Birodalom kormányát az ellenség várható, területeik elleni inváziójáról. Amíg folytak a hosszantartó tárgyalások, ők tudták, hogy elsőként fogják megtapasztalni a háború dühét, ha egyszer az kitör. És lám, kitört a háború. Mindannyunk számára ez drámai esemény volt, de leginkább – Natal lakói számára. A búrok betörtek területeikre, elhajtották a jószágot, szétbombázták vagy elfoglalták házaikat. A legnagyobb haderő, melynek védelmében csak reménykedhetnek, el lett vágva tőllük Ladysmithben, a fővárost lővészárkok és lőrések borítják, Newcastl elhagyták, Colenso elesett, Estcortot fenyegetik. Annak a lehetősége sincs kizárva, hogy az ellenség elfoglalja az egész tartományt. Elejétől kezdve segítségért esedeztek. Elejétől kezdve megígérték nekik a teljes védelmet. Senki sem hallott tőllük panaszszót. A városlakók nyugodtak és gondozottak, a sajtó magasztos és józan gondolkodású. A férfiak, akik képesek voltak fegyvert fogni, bátran jelentkeztek a felhívásra. A tizenhat éves kisfiúk és az ötven éves férfiak harcba indulnak, méghozzá egy igen nehéz háborúban. Az önkéntesek magukon viselik a hadiélet minden terhét, és dicsőséges harcot vívnak.

Eastcort, 1899, november 9.

Sir Georg White parancsnoksága mindössze negyven mérföldnyire van innen, de közte és Eastcort között tanyázik az ellenséges hadsereg. Vizsgáljuk meg a helyzetet. A múl szerdán, november 1-én, a búrok befejezték Ladysmith bekerítését. Csütörtökön haladt át a vasútvonalon az utolsó szerelvény, ágyúik tüzében. Azon az éjszakán a vasútvonal át lett vágva, körülbelül négy mérföldnyire, Colensotól északra. A távírókapcsolat ugyancsak megszakadt. Pénteken támadás érte magát Colensót. Egy nehéz ágyú kezdte lőni a várost egy föléje magassodó donbról, és a kicsiny helyőrség, ami az önkéntes gyalogságból és a haditengerészeti dandárból állt, sietve elhagyta a várost, és egy páncélvonat fedezete alatt visszavonult Eastcorthoz.
Easrcort – egy dél-afrikai város, azaz, a gyakorlatban, ez közel háromszáz egymástól távol álló házat jelent, kőből és vas hullámlemezből, majdnem mind egy emeletes, és ezek két széles utca menténsorakoznak, mivel elég hely jut mindegyiknek, vagy esetlegszétszoródnak a város határában. Ez a kicsiny város egy dombok alkotta völgyben húzódik meg, és ezek zöld hullámokban vaszik körbe a települést. Ebből az okból kifolyólag, roppant nehéz megvédeni, támadás esetén. Aprónak és jelentéktelennek tűnik, de, mint a többi, ehhez hasonló kisváros Natalban, egy nagy mezőgazdasági terület központja. Ha bemegyünk a helyi, külsőleg jelentéktelen boltokba, csak csodálkozunk az áru választékán és mennyiségén, amit itt árulnak.
Eastcort immár ,,frontnak” nevezi magát. Wolf Murray ezredes, a tiszt, aki a natali harcoló hadsereg kommunikációs vonalaiért felel, miután híreket kapott a Colenso elleni támadásról, azonnal nekilátott a megfelelőelőkészületeknek, hogy visszatarthassa az ellenség előrenyomulását.
A rendelkezésére álló erők csekélyek: két brit zászlóalj – a Dublini fusilerek, akiket Ladysmithből küldtek a kommunikációs vonalak megerősítésére, amint kiderült, hogy lehetetlen elkerülni a blokádot, és egy határőr ezred Máltáról, a birodalmi könnyűlovasság egy százada, 300 natali önkéntes huszonöt biciklistával, illetve a 9-fontos ágyúk önkéntes ütegével. Összesen körülbelül 2000 ember. Ilyen kevés emberrel teljességben lehetetlen megtartani a dombok hosszú láncolatát, ami a város védelme szempontjából nélkülözhetetlen, de az állásokat úgy választották meg, és úgy erősítették meg,hogy a hadsereg legalább néhány napig azt képes legyen megvédeni. Az Eastcor bevehetetlenségét illetően alkotott véleményt – ami a katonai szakértőket illeti – abból lehet látni, hogy mennyire lázasan próbálják megerősíteni Pietermaritznurgot, ami 76 mérfoldnyire van mögötte, és Durbannál, ami 130 mérföldnyire található, és amely köré földsáncokat húznak, illetve haditengerészeti ágyúkat telepítenek az állásokba.
(folyt kov)
(P.S.: En csak az angol-bur haboruval kapcsolatos reszeket forditottam, sorry)/