A Halhin-golról egy repülős visszaemlékezést mellékelek, a főszereplő Sztyepanov, aki Spanyolban, majd a Mongol és Mandzsu pusztákon harcolt.

"Élet Mongóliában és harc a sztyeppék felett

Mongóliában a két küzdő fél szárazföldi csapatainak harca május 11-én kezdődött, és egészen szeptember 15-éig tartott. A kapkodva átdobott repülőegységek - szervezési nehézségek és a rossz időjárás folytán - a küzdelmekbe csak bő két héttel később kapcsolódhattak be. A hadszíntérre már századparancsnokként érkeztem, mivel a parancsnokságon sok jó pontot értek korábbi, azon a kietlen tájon szerzett tapasztalataim. Alakulatomat I-15bisz-szel fegyverezték fel. A hadjárat során ezen a típuson kívül még alkalmam nyílt arra, hogy ötször I-153-assal is légi csatába induljak. A repterek tőszomszédságában, jurtákban laktunk. Bármikor készen a bevetésre. Ez abból a szempontból volt kimondottan hasznos, hogy a legsúlyosabb harcok idején akár napi 5-6 bevetést is teljesítenünk kellett. A csendes időszakokban 3 gépes rajokkal adtunk ülőkészültséget.

Név szerint japán ászokról nem volt tudomásom, ám egykettőre keserű tapasztalataim lettek arról, hogy hadseregük és flottájuk vadászpilótái egészében véve igen jól képzettek. Harc közben kifejezetten meglátszott, hogy mindenre elszánt parancsnokok vezetik őket. Szerencsénkre viszont gépeik, a - Nakajima Ki-27 és a Mitsubishi A5M - merev futóműves egyfedelűek sokszor alulmaradtak a mi I-16-os és I-153-as vadászainkkal szemben. Már ami fegyverzetüket és sebességüket illeti. Manőverezőképességükkel, villámgyors fordulóikkal ezzel szemben kínos meglepetések sorozatát okozták repülőinknek. A legfontosabb szabály számunkra hamarosan az lett, hogy nem szabad velük egyéni fordulóharcba bocsátkozni. Azt ugyanis imádták, és abban jóformán verhetetlennek bizonyultak. Legalábbis erre hívták fel minden érdekelt figyelmét a május 26-án és 28-án bekövetkezett kezdeti, komolyabb összecsapások - ránk nézve - siralmas eredményei. Az elsőben 9 császári Ki-27-es csapott össze 18 gépünkkel. Akkor 9 db I-16-unkat lőtték le anélkül, hogy egyetlen gépet veszítettek volna. Két napra rá kudarcunk kísértetiesen megismétlődött.

A sikertelenség miatt azonnal Moszkvába rendelték Szmuskevics tábornokot. A repülőhadtest parancsnoka - halálfélelemtől is hajtva - lélekszakadva tért vissza a hadszíntérre. Rögtönzött állománygyűléseken Sztálin dörgedelmeit elismételve próbált meg lelket verni az elcsüggedt repülőkbe. A kedvezőtlen időjárás eredményezte, átmeneti nyugalom neki kedvezett, mert csakhamar sikerült felráznia őket. Közben azért nemcsak ez a kemény letolás, hanem további erősítés is érkezett Mongóliába. Mindennek köszönhetően június 22-én, az első repülésre alkalmas napon, nem kevesebb mint 120 szovjet vadász repült át a Halhin-Gol folyón és ütött rajta a japánok előretolt repterein. Azokat mindössze 18 Ki-27-es védte, melyeket könnyedén elsöpört a túlerő. E csapások az ellenség vadászalakulatait rövid időre "kikapcsolták". Így a következő napokban az orosz SB-2-es bombavetők, az I-15bisz és I-153 közvetlen támogatók zavartalanul pusztíthatták a japán állásokat és utánpótlás-szállító oszlopokat. Az ellenség géppuskázásából - egyéb dolguk nem lévén - a kötelékeket kísérő I-16-osok is kivették részüket.

Június 26-án szálltam fel legemlékezetesebb mongóliai bevetésemre. Noha leginkább csak nézője voltam annak, mikor a 70. vadászezred parancsnoka "túlságosan is belemelegedett" a lövöldözésbe, az mégis mélyebb nyomot hagyott bennem, mint későbbi 3 légi győzelmem. Bombáink ledobását és lőszerünk elhasználását követően századom gépeit utasítottam, hogy térjenek haza. Minthogy maradt benzinem elegendő, érdeklődve figyeltem, mit művelnek légi fedezetünk gépei. Azok ugyanis pontosan abban a percben csaptak le. Öröm volt látni, milyen pontosan lőttek. Ezredparancsnokuk, Zsabalujev őrnagy kétszer repült rá és gond nélkül sorozta végig a - különben már hevesen égő - kocsioszlop néhány, épségben maradt járművét. Harmadszorra viszont élen repülő I-16-osát hirtelen egy addig lapító, autóra szerelt légvédelmi nehézgéppuska vette tűz alá. Az alig 150 m-en járó vadász orrát és törzsét lövedékek tépték. A szétlőtt csillagmotorból rögtön fekete füst tört elő, aztán leállt. Az őrnagy ellenben sértetlen maradt. Felhúzta hát tehetetlen madarát, majd kifordulva azon igyekezett, hogy a feldühített ellenségtől minél messzebb távolodva, valamilyen leszállóhelyet találjon. Gépével végül úgy 3 km-re a füstölgő kocsisortól, szerencsésen hasra szállt, és viszonylag épségben mászott elő belőle. További sorsa azonban eléggé kétségesnek látszott, mivel legalább kétszakasznyi, szuronyos puskás japán rohant földet érésének irányába. Tehetetlenül néztem, ahogy a tagbaszakadt pilóta sántikálva igyekezett egérutat nyerni. Nem így helyettese, Gricevec őrnagy, a 30 légi győzelmes "spanyolos" veterán, aki - példátlanul meghökkentő megoldást kitalálva - azonnal cselekedett. Hirtelen ötlettől áthatva, villámgyorsan leszállt parancsnoka gépe mellé. Ejtőernyőjét rögtön kidobta, majd bőrdzsekijétől is megszabadult, hogy így csináljon némi helyet kettőjüknek. Mialatt ő és terjedelmes repülőöltözetét szintén ledobáló Zsabalujev azon ügyködtek, hogy bepréselődjenek az I-16-os cseppet sem tágas fülkéjébe, a vadászszázad gépei maradék lőszerükkel, jómagam pedig "száraz" rácsapásokkal tartottuk sakkban a vérszomjas japánokat. A "megduplázott személyzetű" I-16-osnak - a dühükben öklüket rázó japánok orra előtt - az utolsó pillanatban sikerült felszállni és hazatérni. Gricevec ezért a bravúrért kapta meg második Aranycsillagját.

A következő napra a japánok - összekaparva minden bevethető gépüket - ellencsapást hajtottak végre. Kora hajnalban összesen 104 db Mitsubishi Ki-21-es és Ki-30-as, továbbá Fiat B.R.20-as bombázójukat, 74 db Ki-27 vadászgép kíséretében, a szovjet repterek ellen küldték. A meglepetés nem sikerült, mert 75 orosz vadásznak sikerült levegőbe emelkedni. A több mint félórás légi harcban 32 japán és 14 orosz gép veszett oda. Július hónapot az ilyesfajta, nagyszabású légi ütközetek jellemezték, melyekben mindkét részről 150-200 gép vett részt. A levegőben úgyszólván patthelyzet alakult ki. A pusztákon azonban Zsukov páncélosai és gyalogoshadosztályai a hónap utolsó harmadára a határfolyóig szorították vissza a japánokat. Az ellentámadást hatékonyan segítették az SB-2-es bombavetők, melyek taktikát változtatva nagy magasságból szórták le terhüket. A pontosság így odalett, viszont elkerülték az ellenséges vadászokat. Augusztusban aztán a további erősítést kapott szovjetek egyre nagyobb légi fölénybe kerültek. A kimerülő japánok ekkor vetették be - utolsó tartalékként - Kawasaki Ki-10-es kétfedelű vadászaikat. Közülük Sztyepanov két egymást követő bevetésen is lelőtt egyet-egyet. "Alaposan megizzasztottak, mire - legalább negyedórás fordulózást követően - sikerült mögéjük kerülnöm. Onnan viszont már elég volt egy-egy hosszú sorozat a 4 db 7,62 mm-es gépfegyverből ahhoz, hogy úgy essenek szét a levegőben, mint egy marék fogpiszkáló." Trófeáinak számát azokban a napokban egy, a vadászokat ügyesen kijátszó, Mitsubishi Ki-30-as könnyű bombázóval is gyarapította. "Bevetésről tértem vissza, mikor megláttam. 400 kg-nyi bombáját már ledobta repterünkre, és hazafelé fordulva éppen azon igyekezett, hogy meglépjen. Az egymotoros, kétüléses, merev futóműves japán típus különben arról volt híres, hogy inkább utolérni, mint lelőni a nehezebb. Üresen ezúttal is meglepő gyorsasággal, 400 km/h-t meghaladó sebességgel repesztett. Magassági fölényemet sebességre váltva ennek ellenére utolértem. Egy gondom volt csupán, hogy lőszerkészletem jócskán leapadt az előzőleg végrehajtott alacsonytámadás során. Féltem tehát tőle, hogy nem lesz elegendő a támadó lelövéséhez. Kár volt aggódnom! Alig nyitottam tüzet, már égett is, mint a zsír."

Zsukov ebben a kedvező légi helyzetben indíthatta 20-án 800 tankkal azt az átkaroló hadműveletet, mellyel végső csapást mért a japán intervenciós csapatokra. A sikeres támadás a császáriakat szeptember 15-én a tűzszünet aláírására kényszerítette. A légi küzdelmeket követően, jellemzően mindkét fél eltúlzott számokat közölt az általuk lelőtt gépek mennyiségéről. A szovjetek 660 ellenséges repülőeszköz megsemmisítéséről számoltak be, míg ezzel szemben 179 pilótájuk elvesztését ismerték el. A japánok csúfos vereségként élték meg támadásuk kudarcát. Ez okból a japán repülőcsoport három tábornoka követett el harakirit. Szégyenében több tucat, hadifogságból kiszabadult pilótájuk is ugyanezt tette. A mai kutatások adatai szerint ebben a hadüzenet nélküli háborúban a japánok 140, a szovjetek pedig összesen 400 gépet vesztettek.

Sztyepanov és bajtársai számszerűleg nagyobb veszteségük ellenére is győztesként térhettek haza. Nagy szerepüket mindenki elismerte abban, hogy végképp elvették a japánok kedvét a Mongólia - és így a Szovjetunió - felé való terjeszkedéstől. Összesen 13 igazolt légi győzelme ugyan eltörpült más ászok eredményei mellett, de annak elismeréseként, hogy 36 légi csatában vett részt, és legalább 60 gépet semmisített meg a földön, megkapta az Aranycsillagot. A nagy honvédő háború folyamán már nem szaporíthatta sem győzelmei, sem pedig 326, addig bevetésben eltöltött légi órái számát. Tapasztalatait a vadászrepülők szemlélőjeként, illetve később az egyik repülőakadémia parancsnokaként adta át a fiatalabb nemzedéknek. A háború után - egészen nyugdíjazásáig - a sportrepülés felelős vezetőjeként tevékenykedett. Ilyen minőségében a FAI, a Nemzetközi Repülő Szövetség 1954-es isztambuli és 1955-ös párizsi kongresszusának elnökhelyettesi tisztjét is betölthette."