Sziasztok, kedves emberek!

 

Most nem olvasok, csak egy linket tolok be, mert embertelenül álmos vagyok:

orszagcsavargo.fw.hu/0607BAKO.HTM

. Csak a kis képek vannak fenn, kivéve azt a széleset, amelyen egy sporttárs éppen 45 fokban dől egy sáros gázlónál (a Fodor-tanya után  a piros jelzésen). Ez félig beállított kép.

 

Nagy élmény volt, itt egy kis ízelítő:

 

"Ezután már minden ment, mint a karikacsapás. A Sédet követő, enyhén emelkedő földúton az élére álltam egy háromfős különítménynek, majd beestem a gazba. Ötszáz méterrel odébb erősebben leszakadtam tőlük, mert utána kellett húznom az első csomagtartó főcsavarját. Izzadtam, mint Husz János a máglyán."

 

(...)

 

Ezúttal gond nélkül elszédelgett a füvesút a Mátyás-pincét tartalmazó Szivárvány-tábor mellett (ez nem is látszott), aztán a lakatlan öreg-hálási szellemházat is elmellőzte. Itt utolértem egy ebédelő párt, majd a Tiszta-víz-forrás leágazása előtt egy háromfős társaságot. Aztán feltűnt balról néhány indiánsátor, és én behúztam a féket. (Az efféle megállásoknak is lehetett némi szerepük abban, hogy a végén harcolnom kellett a szintidőért, de a sátrak előtt két félmeztelen ember gyakorolt valamit, nagyon kíváncsi voltam.) A bejárat előtt egy kikötött ló dangubált az árnyékban. A nagyobbik indián elémjött, és udvariasan értésemre adta, hogy ők itt szeretnének pár napra elvonulni, inkább ne fényképezzek. Elmondta, hogy ők nem azonosak a Szivárvány Családdal. Autóik a közelben parkoltak: bizony, bajosan lehetne őket a legközelebbi aszfalton hagyni. A mostani széllelbélelt közállapotok miatt már nem csupán attól kell félni, hogy kiszívják a benzint a tankból, mint nekünk 1990 körül Kisirtáspuszta fölött. Tapintatosan elköszöntem, és társaim nyomába eredtem, akik a közeli gyaloghíd mellett virtuskodtak. Az első, sikertelen átkelési kísérletről készítettem egy fotót, amit bizonyára szívesen vesznek, ha megtalálták a honlapot.

 

(...)

 

Jó tempóban nyomtam le a porva-cseszneki vasútálomás, Borzavár és Porva közti szakaszt. Az elején visszaelőzött az a néhány ember, akiket láncszakadás javítása közben hagytam el. Ménesjáráspusztán fél öt tájban bögölyfelhőbe kerültem: ez volt a túra legkellemetlenebb helyszíne. Meg ugyan nem csíptek, de másoktól is hallottam a célban, hogy ők is ugyanolyan izzadtan és porosan tekertek a végső nagy kaptatón, sarkukban száz utálatos szárnyas féreggel. (Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy nem ez a szakasz, ami miatt évről évre visszajárunk a Gázlóra, bár olyat már hallottam, hogy valaki a Réz-bükk-árok meredekjét szereti.) Aztán a kisodródás határáig gyorsított kanyarokkal sikerült éppen hat órára elérnem a bakonybéli pecsételőhelyet. (Hozzátenném: sem itt, sem, másutt nem rúgták ki a pontzárás után érkezőket, amivel a szememben teljesen jóvátették azt az egyszeri botlást, ami annak idején is csak engem sújtott.) Féltucatnyi kerekes pihegett a kocsmánál, s nekem kedvem támadt valami tartalmasabb innivalóra. Köszönésemet izzadt pólóm és torzonborz ábrázatom tökéletesen semlegesítette, így a csaposlány elég kimérten nyilatkozgatott, hogy rostos üdítő nincs, szűrt üdítő nincs, és félliteres tonik sincs. A sört nem bírom, a kólától iszonyodom, így egy nagy, rücskös Sport szeletet kaptam 160 forintért, meg egy kulacs vizet.

 

 

Mindenkinek nagy elismerésem, aki ezen az izzadságos napon így vagy úgy végigment!