"Nem."

Pedig igen. Annak az  időszaknak az eredményei, amit jobbára a 'magyar falu újjászületésének' neveznek, elsősorban nem a tészesesítésnek tudhatók be. A földkérdést az urbanizáció és az addigi vidéki lakosság majd' felének a városokba áramlása szállította le alacsonyabb ingerküszöbre. Az ötvenes-hatvanas évektől így szabadult fel a falusi erőforrásoknak egy meghatározó része, a termelői tevékenység jóval szűkebb körre koncentrálódott, a per főre számítva megnövekedő munkaigényt pedig lenyomta a technikai invesztíció. Ez lett volna az az időszak, amikor a jó természeti adottságokkal és komoly agrokultúrával bíró magyar mezőgazdaság valóban világszínvonalra állhatott volna át. A téesz, minden előnye mellett, épp ezt fékezte le: az egész rendszer a mindenáron való foglalkoztatásra épült, a felfutó termelésből pedig ideig-óráig pótolni tudták az ebből eredő veszteségeket. Aztán az egész rendszer a kiötlőivel együtt oda került, ahová való, a történelem szemétdombjára.

Írtam már itt a fórumban orál históriát a témában. Amikor 1960-61 körül a falunkban az utolsó ellenálló parasztot is berugdosták a téeszcsébe, öregapám, írástudó emberként, felvállalta a lakosság kárainak orvoslását, már' persze a lehetőségek szerint. Még az 'új kor' legelején hívták ki a nagyüzem hevenyészve összetákolt központi istállójához, ahol a falusiak elkobzott lovait őrizték. A gondozássukkal megbízott ember épp a kocsmában múlatta az időt, miközben a lovak a szomjhalál küszöbén álltak; az előző tulajok, akik gyakran egyetlen komoly értékükként gondozták őket, sipákolva próbáltak segítséget kérni.

Persze, hogy jó volt a TSZ azoknak, akik se addig, se azután nem rendelkeztek földdel, mégis hajlandóak voltak órákat robotolni; meg azoknak, akiket mifelénk csak 'sumákoknak' neveztek és akiknek az elvtársak előre beprogramozott módon fizették ki a járandóságukat a nagy büdös semmiért.