A portolán-térképekről:

Az Oronteus Finaeus világtérkép (1531) nem csupán a legpontosabb hosszúsági koordinátákat adja, hanem a felfedezetlen antarktiszi folyókat, hegyeket és völgyeket, valamint a jég alatt lévő partvonalai pontos pozícióit, sőt a Déli-sark megközelítő helyét is.
A Buache-térkép (1754) az Antarktiszt két nagy szigetre osztva és jég nélkül ábrázolja. Ilyen állapotát a kontinensnek csak 1958-ban erősítették meg.
A Hadji Ahmed-térkép (1550) egy még pontosabb vonalvezetését mutatja Észak-Amerika nyugati partjainak, valamint egy szárazföldi kapcsolatot Szibéria és Alaszka partjai között, ami azt sugallja, hogy az eredeti térkép rendkívül régi.
Észak-Európa visszahúzódó jégmezői még fennálltak, amikor az eredeti Andrea Benincasa-térkép készült. Amint azok világosan felismerhetők a másolatán (1508).
A King Jaime-világtérkép a Szaharát nem sivatagként mutatja, hanem termékeny földként ábrázolja egykor létezett folyókkal, erdőkkel és tavakkal, melyek az írott történelem kezdetei előttiek. (Az algériai Tassili hegység sziklafestményei rendkívül bonyolult festési technikára utalnak még abból a korból, amelyben a jelenlegi sivatag folyókkal és tavakkal volt tele. Sok esetben csiszolatlan figurákkal festették át az eredetieket, valószínűleg akkoriban, amikor a klíma megváltozott és az eredeti kultúra eltűnt.)
A Yehudi Ibn BenZara térkép (1487) a víz szintje felett lévő szigeteket mutat a Földközi-tengerben, melyek helyükön vannak, de már a víz alatt.
Az 1737-es Buache térképe a Dél-Atlanti-óceánt ábrázolja, feltüntetve annak a víz alatti fennsíknak a körvonalait, amelyen a Kanári-szigetek elhelyezkednek. Ez a tény csak úgy magyarázható, hogy a rajzolóknak ősi ismereteik voltak a szigetek kiterjedt alakjáról még a glaciális jég olvadása és a tengerszint felemelkedése előtti időkből.
(Forrás: Ősi világ-, és óceántérképek, Kongresszusi Könyvtár).

A Piri Reis térkép a Portolán-térképekkel együtt jelentős igazán, de egymagában is komoly bizonyítékkal szolgál.