Szia Hippocampus!

Mint a topic nevéből is kiderül: hisztrionikus személyis zavara van a volt barátnőmnek, a gyermekem édesanyjának. Elég bonyolult betegség, ráadásul nehezítette a vele töltött két évet, hogy mindemellett súlyos kényszerbeteg is, illetve mániás depressziós. Igazság szerint a hisztrionikus személyiszavara nem hivatalos diagnózis (a másik kettő az). A szimpla személyiségzavart ugyan megállapították nála, de azt egyetlen orvos sem mondta, hogy erről lenne szó. Az én nyomozásaim vezettek erre a laikusként felállított diagnózisra. De majdhogynem biztosan kimerem jelenteni, hogy ez (is) a baja, mert e kórkép összes jellemvonását felfedeztem már a volt barátnőmön. Az összeset. És erre is csak azután jöttem rá, miután két évnyi küzdelem után elköltöztem tőle. Egészen addig orvostól orvosig vittem, ellátam a gyerekünket, a barátnőmet, és mindent megpróbáltam, hogy végre boldog legyen, boldogok legyünk. De nem ment. És Orlandával ellentétben, soha nem állítottam, hogy a volt barátnőm az oka annak, hogy tönkrement a kapcsolatunk. Nem, a betegsége az oka, az viszont egyértelműen. Márciusban volt egy öngyilkossági kísérletet, ami után bekerült az OPNI-ba. Ott volt majd' négy hónapig. Szép lassan jobban lett (hozzáteszem: több, mint tíz éve kezelik már, de ahány orvos, annyiféle diagnózis volt...), kihozták a súlyos depresszióból. Ennek természetesen nagyon örültem, hiszen esély volt arra, hogy másfél év után végre hármasban eltudunk menni (a barátnőm, a baba és én) mondjuk sétálni... Mert ilyesmire sem volt példa ez idő alatt. Szóval, jobban lett, jelentősen csökkent a depressziója, a kényszer is úgy, ahogy kordába került, és ekkor összejött a kórházban egy nála 14 évvel fiatalabb, alkolhol-problémákkal küzdő, szintén depressziós és szem.zavaros sráccal... (megjegyzem itt: egyebek mellett féltékenységi kényszere is van, magyarán a két év alatt szinte állandóan azzal gyanúsított, hogy van valakim. és mást sem hangoztatott, minthogy a hűtlenséget és a hazugságot utálja a legjobban...). Köztünk a másfél év alatt semmi sem történt, mert tényleg nem volt jól, amit én megértettem. Természetesen fontosabb volt, hogy életben maradjon, minthogy - teszem azt - csókolózzunk, stb. De amint jobban lett - ez az én véleményem - dominálni kezdett a hisztrionikus személyiségzavara, és kikezdett egy 20 éves fiúval (az exem 34 éves). Szóval, tökéletesen abszurd, és mivel nemrég olvastam erről a betegségről, úgy vélem: nagyrészt ennek tulajdonítható ez a csúnya dolog, amit tett. Merthogy azóta, hogy eljöttem naponta hívogat, hogy szeret, és nem tudja, miért csinálta. Szörnyű ez az egész, mindkettőnknek, mindhármunknak. Nekem az fáj, hogy velem másfél évig nem tudott foglalkozni, de amint jobban lett, megcsalt, illetve, hogy nem tudtam boldoggá tenni, és nem nevelhetem a kisfiamat... Neki az, hogy szétesett a családunk, és, hogy hiába is akarja, nem tud normális párkapcsolatban élni (ez sosem sikerült még neki). A babának meg... Hogy fog így felnőni? Az exem reakciója egyébként az egész történetre teljesen érthetetlen, irracionális. Ami persze nem csoda, de akkor is... Hogy is mondjam: teljesen infantilis módon akarja semmissé tenni. Egyrészt nem hajlandó róla beszélni, másrészt testi közeledéssel akarja feloldalni ezt a blokkot a kapcsolatunkban. Ami eleve nem volt jó. Mindenesetre ezek a reakciók is benne vannak a hisztrionikus szem-zavar leírásában, úgyhogy lassan ott tartok, hogy megértem a hűtlenségét is, és a mostani viselkedését. De folytatásra nem látok esélyt. A bizalmat én konvencionálisan kezelem. Képtelen vagyok függetleníteni magamat a gondolattól, hogy megcsalt. Akkor is, ha beteg. Ez a tragikus az egészben.
Bocsánat, ha hosszúra nyújtottam. És kösz, ha végig olvastad.