Varga Géza válaszcikke (amelyet a KAPU mindeddig nem közölt) Bakay Kornél alább ismertetett cikkére

*****************************************************************


Leltárhiány
- válasz egy könyvkritikára -


Ez év márciusában jelent meg „A finnugor elmélet alkonya” című könyvem, amelyben a székely írás eredetével összefüggő új felismeréseim nyelvészeti hasznosítását kíséreltem meg, beillesztvén őket a finnugrizmust cáfoló felismerések sorába. A kötetből tiszteletpéldányt küldtem Bakay Kornélnak, aki a Kapuban sorolta fel a kifogásait. Most ezeket az észrevételeket veszem sorra és válaszolom meg. Remélve, hogy ezáltal hozzájárulhatok a kötetemet bíráló írásban (Bakay Kornél: Tallózás az újabb történeti irodalomban, Kapu, 2006. 05. 33.) meghirdetett kritikai sorozat sikeréhez, egy hasznos eszmecsere kibontakozásához.



A sajtószabadságról

Mint azt Bakay Kornél írja „manapság már bárki, akinek van erre fordítható pénze, azt jelentet meg, amit akar”.
Amit szerencsés fejleménynek tekinthetünk a pártállami cenzúra viszonyaihoz képest.



A lektorok értékéről

„Csaknem egészen viszaszorult a korábban előírás szerűen megkövetelt szaklektorálás, illetve a szerkesztők és a szerkesztő bizottságok szakmai-etikai szabályozó szerepe.”
A kötelező szaklektorálás intézménye azonban egy hamis őstörténeti kép egyeduralmát segítette elő a tudományosnak tekintett publikációkban. Ebből ítélve a szaklektorálás érdemben nem, legfeljebb formai kérdésekben (pl. a hivatkozásokat illető, valamint stilisztikai és helyesírási vonatkozásokban) segíthette a szerzőket. Ezek a formai vonatkozások fontosak, de csak másodlagos jelentőségűek. Írástörténettel foglalkozván némi joggal tekintem mérvadónak I. J. Gelb írástörténész álláspontját, aki szerint „írástudomány nincs is, mert az írásemlékek leírása és leltározása még nem tudomány a nagy kérdések kikerülése mellett”. Azaz a legpontosabb hivatkozásokkal ellátott leírások és leltárok sem tekinthetők valódi tudományos teljesítménynek, a szokásos lektorálás által elérhető formai csiszoltság pedig nem tévesztendő össze a tudománnyal.
A másik észrevételem az, hogy (két hozzám hasonló autodidaktán kívül) nincsenek olyan szakemberek, akik a magyar írástörténet kezdeteivel foglalkozó kéziratokhoz érdemben hozzá tudnának szólni, mert az akadémikus tudomány nem foglalkozik a székely rovásírással. Ahogy azt Sándor Klára 1966-ban világosan megfogalmazta, a tudomány nem ismeri, vagy nem ismeri eléggé a székely rovásírást, e téren „minden alapvető kérdés tisztázatlan”. Ennek tudható be, hogy (Püspöki Nagy Péter megfogalmazása szerint) „ha ... vizsgálódásunkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meglévő egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén”.



Szakmai ellenőrzés

A fentiek miatt is helyeslem a Kapuban Bakay Kornél által meghirdetett kezdeményezést, miszerint „vissza kell állítanunk a saját táborunkon belüli szakmai ellenőrzést”. Éppen ezért javasoltam már évekkel ezelőtt Bakay Kornél professzor úrnak, hogy a készülő könyvei írástörténeti fejezeteit szívesen átnézem és véleményezem. Átnézendő kéziratot azonban nem kaptam tőle, bár azóta jelent meg rovásírással is foglalkozó műve (Bakay/2002/34-44). Amikor erre emlékeztettem, arra hivatkozott, hogy akadémiai tekintélyeket szoktak felkérni lektornak.
Fentebb azonban azt láthattuk, hogy nincsenek magyar írástörténethez (pontosabban a székely rovásírás eredetéhez) értő akadémiai tekintélyek (vö. Varga/1998/6.!). Ezért aztán nem titkolt érdeklődéssel tekintek a Kapu szerkesztőségére, amikor a szakmai (ezen belül nyilván írástörténeti) ellenőrzés megteremtésére készülődik.



Nem saját a kötet?

Rátérve a könyvem értékelésére, Bakay Kornél elsőként azt kifogásolja, hogy az „túlnyomórészt nem saját kutatáson alapszik, hanem más szerzőktől átvett idézetekkel kíséri ... mondanivalóját a szerző.” Bírálóm ugyanakkor azt is megemlíti, hogy „az Előszó világossá teszi, a finnugrizmus összeomlásának a folyamatáról kíván számot adni ez a kötet”. Ezt a feladatot azonban aligha teljesíthettem volna mások munkáinak a bemutatása nélkül.
Más szerzők eredményeinek felhasználása, továbbgondolása természetes dolog, e nélkül a tudomány soha nem léphetett előre. Persze a gyakorlat e téren nem mindig egyértelmű. Bakay Kornél is felhasználta a jogar oroszlánjáról készített képemet (Varga/1999/48) hivatkozás nélkül, amikor közölte azt a saját kötetében (Bakay/2002/282). Szerzők sora járt el hasonlóképpen. Átvették ezt az ábrámat és más rajzaimat is. Tudomásul vettem, mert e könyvek nemes ügyet szolgálnak, a kultúránkat mutatják be. A gondosabb szerzők azonban legalább azt megemlítették, hogy kitől származik a rajz.
Később újra felmerül ez az érv a könyvemmel szemben: „Nem kevés esetben érhető tetten az, hogy mások által feltárt részletek saját adatként hasznosulnak”. Sajnos Bakay Kornél profeszor úr nem sorolja fel azt a „nem kevés” esetet, ahol ezt a hibát elkövettem volna. (Tartalmi idézeteknél – különösen, ha az a saját megjegyzéseimmel van tarkítva – előfordulhat, hogy az olvasó számára nem világos, melyik álláspont kié. Ilyen esetekben újraolvasható a kérdéses fejezet, vagy a hivatkozás alapján ellenőrízhető az adott szerző álláspontja.) A Bakay Kornél által lábjegyzetben említett egyetlen helyen szerinte is hivatkoztam Marácz László munkájára – azaz a figyelmes olvasó nem gondolhatja azt a saját munkámnak.



A válogatás szempontja

Nem ért egyet a bírálóm azzal sem, hogy a könyvem „mondanivalója csupán néhány könyv elemzésére épült, messze nem használva ki a lehető legteljesebb kitekintést”.
Valóban nem soroltam fel minden finnugrizmust bíráló művet, mert a célom nem valamiféle tudománytörténeti áttekintés készítése volt. Mégoly derék szerzők kitűnő munkáinak idézéséről is le kellett mondanom, ha ezek nem tartalmaztak számomra hasznosítható gondolatokat (vagy elkerülték a figyelmemet). Csupán azokat az érveket szedtem össze, amelyek cáfolják a finnugor elmélet alapvető tételeit. Azaz nem a köteteket, hanem az elméleti értékkel bíró gondolatokat gyűjtöttem össze, hogy társíthassam hozzájuk az ellenvéleményeket.



Olvasatlan díszletek?

„A hivatkozott, de – többnyire – nem olvasott feldolgozások nem egyszer csak díszletek” – állítja Bakay Kornél professzor úr.
Ez az észrevétel tükörképe a fentinek, amelyben a hivatkozások elmaradása miatt lettem megróva. Így van ez rendjén bizonyára, mert kétféleképpen lehet hibát elkövetni: ha hivatkozom és ha nem hivatkozom. Amint a kritika is csak arra irányulhat, amit írtam s amit nem írtam.
Nos, az irodalomjegyzékben valóban szerepelnek olyan idegen nyelvű művek, amelyeket nem olvastam. Rövid és fontos idézetek származási helyéről van szó, amelyeket más szerzők hosszabb érvelésének részeként vettem át s olyanokról, amelyek a kérdésben tájékozódni kívánó olvasót érdekelhetik. Ezt a gyakorlatot helyesnek érzem s a jövőben is így fogok eljárni.
Ha csak azokat a műveket lehetne hasznosítani, vagy hivatkozni, amelyeket teljes terjedelmében, eredetiben el is olvastunk, akkor nagyon kevesen számolhatnának be pl. a kínai krónikákról és a sumér agyagtáblákról.



Nyilvánvaló hibáim

Sajnos, vannak a könyvben megbocsáthatatlan hibák is. Ilyen Szőcs Géza nevének szerepeltetése a kitűnő apa, Szőcs István neve helyett; vagy Molnos Angéla művének kifelejtése az irodalomjegyzékből. Az általam nagyrabecsült érintettektől ezúton is elnézést kérek, Bakay Kornél professzor úr hiányosságaimra figyelmeztető segítségét hálásan köszönöm. (A megállapodásunk szerint a társkiadónak gondoskodnia kellett volna a lektorálásról, de az elmaradt.) Remélem, hogy lesz egy következő kiadása is a kötetnek, amelyben majd ki tudom javítani őket.



Elítélő jelzők

„Nem elégséges elítélő jelzőket felsorakoztatni” – int meg Bakay Kornél professzor úr.
S valóban, ezzel csak egyetérthetünk.
Az őstörténeti bizonyítás lényege olyan hipotézis felállítása, amely kizárja a tárgyalt kérdés másfajta megoldását (azt kell valószínűsíteni, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján nem történhetett másként). A hipotézis cáfolata pedig ennek megfelelően egy másik, valamilyen szempont miatt mégis csak jobbnak látszó megoldás kidolgozása lehet. Ebből következően az elítélő jelzőknek elvileg sem lehet sok közük a tudományos bizonyításhoz, hiszen pusztán az elítélő jelzők felsorolásával sem felépíteni, sem megcáfolni nem lehet egy hipotézist.
A gyakorlat mégis az, hogy a tudományos igényű dolgozatokban is szerepelnek jelzők, mert nélkülük tudományos műveket sem lehet írni. S hogy ki mennyire tartja ezeket elítélőnek, vagy enyhének, az nézőpont kérdése. Esetemben az eshet súlyosan a latba, hogy a könyvemben egy „körön kívüli” bírálja a „tudományt”. Azonban lehetnek olyan helyzetek (s ez éppen az), amikor a jelzőket egyébként bőven osztogató finnugrista „tudomány” képviseli a helytelen nézeteket nyelvészeti és írástörténeti kérdésekben egyaránt. Azaz valakinek végre jól tagoltan és mindenki számára érthetően ki kellett mondania, hogy a király meztelen. Ezt tettem a könyvemben, amelynek jó a fogadtatása (1), de nem számítok arra, hogy minden ember tetszését elnyerem vele.
Persze a kötetemben nem csupán jelzők találhatók, hanem tudományos igényű érvek is, ez utóbbiakkal azonban Bakay Kornél professzor úr nem foglalkozik.



Eredeti források

„A nyelv és nyelvészet c. fejezet lényegében Götz László kiváló könyveire épül, itt-ott színesítve más szerzők megállapításaival, például László Gyuláéval, ám ismét nem merítve az eredeti forrásokból.”
Bakay Kornél professzor úr itt lábjegyzetben a saját, 2004-ben megjelent kötetére hivatkozik, amely Götz László és László Gyula általam idézett írásainak kiadása és a szerzők halála után jelent meg. Nem látom be, miért kellett volna Götz László és László Gyula gondolatait Bakay Kornél művében keresnem, s miért kellene ez utóbbit eredeti forrásnak tekintenem hozzájuk képest?



Írástörténet

„Varga Géza kiváló írástörténész, – írja Bakay Kornél professzor úr – az írástörténet azonban, érthetetlen okból, csak néhány sorban jelenik meg a munkájában. ... értetlenül állunk a talány előtt: az íráskutató szakember vajon miért nem fejtette ki, mutatta be a szkíta betűk („jelkincs”) és a székely rovásírás szoros és fontos kapcsolatát?”
A szkíta és a székely jeleket összehasonlító táblázatom azért nem került e kötetbe, mert már szerepelt egy másik, kiadásra kész kötetem („A Szent Korona születésének ideje, helye és alkalma”) kéziratában. Nem lett volna szerencsés egyszerre két könyvet is kiadni ugyanazzal a táblázattal. A székely és szkíta íráskapcsolattal foglalkozó tanulmányomnak („A hurrita lineáris írás”-nak) egy korábbi változatát azonban évek óta be lehet szerezni CD-n s erre hivatkozom is a most bírált kötetben.
Ebben a kötetben azonban néhány írástörténeti felfedezésem is helyet kapott.
A bírálóm által fentebb lényegében Götz Lászlónak tulajdonított „Nyelv és nyelvészet” c. fejezetben például egy írástörténeti táblázat (38. oldal) szerepel, amelyben az írástörténeti és nyelvtörténeti korszakokat vetem össze, s amely rendkívül érdekes következtetések alapját képezheti.
A budapesti hun jelvényen (142. oldal) székely betűkkel írt magyar nyelvű szöveg olvasható. Ez „csak” a magyar őstörténet legfontosabb (a hun-magyar azonosságot illető) kérdését dönti el.
Az anaszazi felirat (185. oldal) pedig a magyar nyelv és egyúttal az emberiség legkorábbi (másolatokban fennmaradt, kőkori eredetű) fonetikus felirata.
Ezeket a feliratokat a 8 évvel ezelőtt megjelent kötetemben (Varga/1998) már átadtam Bakay Kornél professzor úrnak, de akkor sem és azóta sem tisztelt meg az értékelésükkel.



Nyelvrokonság

„A nyelvrokonság ismérvei c. fejezet ebben a formájában nem teszi világossá a magyar ősnyelv viszonyát más nyelvekhez, így mindenek előtt a türkhöz (törökhöz) és például a sumérhoz”.
Bakay Kornél professzor úr helyesen ismerte fel, hogy tartózkodtam az állásfoglalástól olyan kérdésekben, mint a magyar-türk, vagy a magyar-sumér nyelvi kapcsolatok kérdése. Azt hiszem, hogy a magyar nyelv eredete sokkal korábbi időpontra nyúlik vissza annál, hogysem a sumér, vagy a türk nyelvek leszármazottjának tekinthetnénk. Nem könnyű állást foglalni a legfontosabb nyelvtörténeti kérdésekben s szerénytelenség is lenne, ha én akarnám ezeket eldönteni. Azonban a kötet olvasója a sok idézett szerző különböző álláspontjából szinte elkerülhetetlenül kialakít magának egy új képet, amely árnyaltabb és megalapozottabb lesz, mint a finnugrista deszkamodell. Remélem, az átlagolvasó úgy érzi majd, hogy karnyújtásnyira vagyunk a megoldástól (s talán ennek köszönhető Bakay Kornél professzor úr fenti megtisztelő – mert a megoldást tőlem váró – észrevétele is). Én e téren Czeglédy Katalin kutatási eredményeinek közlésétől várok sokat, amely ismereteim szerint a „pánmagyar” megoldás irányába mutat.
Ezek szerint a magyar egy eurázsiai ősnyelv leszármazottja s ezzel magyarázhatók a széles körben felismerhető nyelvi (és írástörténeti) párhuzamok.



Rögeszme-e a finnugrizmus?

„A ... könyv talán túlságos határozottsággal szögezi le, hogy a finnugrizmus rögeszme (67. oldal), amelyet nem lehet már másként, csakis dogmaként kezelni, s amely megreformálhatatlan”.
Természetesen a fent idézett álláspontom nem a nyelvtudományra, hanem a nyelvtudomány fejlődését 150 éve akadályozó finnugrizmusra vonatkozik. Mivel Bakay Kornél professzor úr bírálata a kötet érdemét (a finnugrizmus alapjait alkotó elméleti kérdéseket, vagy az ezeket cáfoló érveket) nem érintette, nincs okom megváltoztatni az álláspontomat.




Jegyzet

(1) Egy könyvterjesztéssel foglalkozó nyelvész nem leplezett szomorúsággal mondta a könyvem elolvasása után, miszerint sajnálja, hogy arról a nyelvtudományról, amire ő olyan büszke volt, a megalapozatlansága derül ki. Egy Szegeden szervezett előadáson pedig (ahol a közönséget fiatal egyetemisták képviselték, a meghívottak pedig egyetemi professzorok voltak) két fejezetet olvastak a kötetemből a professzor urak fejére. Egy erdélyi történész figyelmét Zürichből hívták fel a „kitűnő” könyvre. Mások szerint a kötet olvasmányos és meggyőző. Azaz betölti a feladatát.



Könyvészet

Bakay Kornél: Az Árpádok országa, őstörténetünk titkai, Budapest, 2002.
Gelb, I. J.: A study of Writing, London, 1952.
Püspöki Nagy Péter: A magyar rovásírás eredetéről, Magyar Nyelv, 73/1977.
Sándor Klára: A székely írás megíratlan történet(i), Erdélyi Múzeum, 1966. 1-2. füzet.
Varga Géza: A székely rovásírás eredete, Írástörténeti tanulmányok, Budapest, 1998.
Varga Géza: A magyarság jelképei, Írástörténeti tanulmányok, Budapest, 1999.