nazabiker Creative Commons License 2006.07.03 0 0 133289
Duna Maraton 2006

Mint tavaly, idén is hosszútávon indultam. Crosskovácsin neveztem, sikerült megcsípnem a jó kis 13-as rajtszámot (még meg is kérdezték, hogy maradhat ez? Mondom, persze). Mivel egész héten kánikula volt, és a szombati bejáráson is betonkeménységű talajjal találkoztunk, igazából abban bíztam, hogy idén jó pálya lesz, fel is került előre a 2.25-ös Nobby Nic UST, amit előtte kicsit kipróbáltam és nagyon jó volt (száraz talajon).
Aztán pénteken eső, szombaton eső. Még el is gondolkodtam: ne vigyem inkább az edzőgép kerekeit sárgumival? Á, minek, úgysem volt nagy eső, ezen már nem múlik. Legközelebb, ha ilyet mondok, valaki „üssön meg egy műhelypumpával” (© Henger).
Az esti esőzések már nem sok jót ígértek, vasárnap reggel becuccoltunk (sárgumi maradt otthon). Már odafelé volt egy kis szemerkélés, de semmi gáz. A parkolóban már vészjósló sár volt, Bömbi a jó kis hátsókerék-meghajtásával kicsit krosszosan ment, Anita aggódott is, hogy hogyan fog innen kijutni amikor majd megy Dobogókőre.
A rajt kicsit késett, beszólítás csak valami jelképes volt (tizenhatodikként azért mégiscsak beszólíthattak volna, de mindegy). Rajt után már az első métereken jó sarasak lettünk. A betonemelkedő nem esett jól, sokan előzgettek, én meg szépen ügyeltem a pulzusra. Janimaci egy darabig előttem ment, aztán elment, de nem idegesítettem magam.
Az első kellemetlen meglepetés Pap-rétnél ért: a tavalyi kellemes tekergés helyett egy saras-füves sípályaszerű valamin kellett felcipelni (miért nem volt jó a tavalyi? Az legalább tekerhető volt). Utána a megszokott csikicsuki az erdőben, ami a dagonya miatt elég gázos volt, majd megérkeztünk Pilisszentlászlóra.
Innen a már jól ismert útvonalon mentünk a Tölgyikrek majd a Fagyos katona felé. Mindenhol sár, mocsok, hideg. Nobby Nic szépen kiszórja a sarat és tartja az irányt, hátul a Racing Ralph csúszkál, de nem is számítottam másra. Legalább a defekt miatt nem kell aggódni. Én rendületlenül tartottam a pulzust. Jön a dobogókői mászás előtti lejtő, ami izgalmas síeléssé változott a sár miatt, majd az emelkedő a vizes kövekkel. Kezdem élvezni, különösen ha arra gondolok, hogy mindjárt meglátom Anitát pocakjában Laurával meg anyósomékat. Itt az első dobikövi frissítő, 2:34 perc, ez 20 perccel rosszabb, mint tavaly. Anita első szavai (viccből): hát te hol jártál? Mondom az erdőben kicsit koszos van. Azt mondja igyekezzek, mert Zsoltit leszámítva mindenki előttem van. Sebaj, mondom, lesz még idő befogni őket, ne aggódj. Megyünk tovább. Kicsit megéhezem, a beton lejtőn befalom az egyik Harvest szelet ¾-ét, iszom hozzá bőven, ne legyen itt görcsölés.
A Pilismaróthoz vezető szakasz nagyon dzsuvás, a lejtők folyamatos odafigyelést és koncentrációt igényelnek, mert csúszik a bringa mindenfelé. Az egyik emelkedőn lehagyom Janimacit, de érzem, hogy nincs messze mögöttem. Első fék alig, a hátsó folyamatos használatban. Kezdem bánni, hogy nem raktam fel a sárgumikat. A patak vízeséses minifolyóvá változott, de nem bánom, mert nagyjából lemosom benne. Janimaci valahol kicsit előtte előz vissza: neki jól megy a saras lejtő, és mosnia sem nagyon kell. Még egy kis szenvedés, és itt van a pilismaróti frissítő. Nézd csak, kik vannak itt: KissCADMan, Janimaci és Vilard. Kenek egy kis olajat a saras láncra, inkább csak a lelkiismeretem megnyugtatása miatt. Amúgy a váltórendszer ez idáig kifogástalanul működött, még sárgombóc állapotban is szó nélkül vált mindenhol, se ugrás, se problémázás. Mégiscsak tud valamit ez az XTR.
Kis pihi, majd együtt elindulunk a kis csapattal. Nekem a betonon kicsit lassú a tempó, ezért megelőzöm a többieket, de tudom, hogy a sárban majd úgyis utolérnek. Akkor meg minek? Nem szeretem, ha más diktálja nekem a tempót, mert akkor az emelkedők sokkal fárasztóbbak. Jön is mindjárt az erdő, sár ahogy kell. Hamarosan talicskaverseny, itt a 22%-os emelkedő. Kínszenvedés, Vilard lemarad, majd Janimaci is lemarad Árpival (mit csinálnak ezek ketten?) én egy szürke mezes sráccal megyek. Néha alibiből felszállunk, de az enyhe emelkedőn a híg sárban nem lehet haladni, marad a tolás. A saras lejtő után jön a lépcsős rész. Janimaci felzárkózik, együtt cipelünk. Megemlékezünk Krilinről, aki állítólag tavaly feltekert(?) a lépcső melletti kis izéken. Öregek vagyunk mi már ehhez.
Egyszer minden rossznak vége, eljön a tekerhető szakasz, leginkább középtányéros, de megy valahogy. Janimaci itt beelőz, de végig látótávolságban megy. A turisták tapsolnak, egyikük beszól: már nincs sok hátra! Dehogyis nincs, mondom én, mire nevetnek.
Itt a második dobikövi frissítő. Kb 6 óra: egy óra lemaradás tavalyhoz képest. Anyósék szörnyülködve néznek. Eszem egy kis banánt, aztán elindulok a maradékra. Ez pszichológiailag könnyebb, mert tudom, hogy a nehezén túl vagyok. Igyekszem nem gondolni arra, mi vár rám Pap-rét után. A lejtőzés már egész jól megy, kezdem élvezni a szánkózást. Szentlászlóig egész kellemes.
Itt a kis kanyar után frissítő, tavaly is itt engedtem meg magamnak egy kis szőlőcukrot, most is eszem három szemet, pedig savanyú nagyon. Jön a mászás, egész jól megy a köveken. Aztán beérünk az erdőbe, ott tekerhetetlen részek. Utolérek egy középtávos párocskát, a csaj láttomra megkérdezi a párját: kíváncsi lennék, mi hogy nézünk ki… Mondom nekik: ti is szépek vagytok, ne aggódjatok. A betonos emelkedő egészen pihentető, csak a lejtőn fázom. Végre Pap-rét, innen már nincs sok hátra.
Ahogy sejtettem, a szívás itt következik. Egy szakaszon agyagos, én meg ostoba módon tolni kezdtem, mire olyan nehéz lett, hogy már nem tudtam felemelni. Utolérek közép- és rövidtávosokat. Ők is szenednek. A kerék már nem forog, megemelni lehetetlen. Ismerem az utat, innen egyenesen Dunabogdány. Egy lány megfűzi a párját, hogy menjenek le, mert ő már nem bírja tovább. Mondom nekik, hogy innen már nincs sok hátra, de nem úgy tűnik, hogy megfogadják, tárgyalnak a rendező-gyerekkel. Mindenki Harangot és az édesanyját emlegeti. Nem alaptalanul: ilyen sárban szerintem megtehették volna, hogy ezt a szakaszt kihagyják.
Szerencsére az agyagos szakasznak vége. Én marokszám szedem le a mocskot a gépről, hogy legalább haladni tudjak. Enyhe emelkedő, de a bringa 20 kiló, 32:34-ben szenvedek.
Mester-réten tankolok egy kis vizet, mert egyre szomjasabb vagyok. Hátranézek, mögöttem egy hosszútávos. Na azt azért mégsem, hogy az utolsó kilométereken előzzön meg valaki! Kicsit belehúzok, lemarad. Jön a köves lejtő, ami nagyon gázos így sárban, egyszer majdnem elesek, le kell tenni a lábam. Jön a Nagyvillám előtti utolsó saras emelkedő, ez sajnos talicska. A réten lehagyok egy másik párt, aztán jön a Bobpálya meg az Utolsó Emelkedő. Előtte a „rendezők” (két kb. 10 éves gyerek, megy egy kb. 11 éves kislány). A fáradtságtól elsőre nem látom, hogy egyenesen tovább, a srácok meg bunyóznak. A kislány szól: ja bocs, tovább előre! Felmegy bennem a pumpa: azonnal hagyjátok abba a bunyózást és végezzétek a feladatotokat! Megszeppennek, abbahagyják, de amikor elmegyek, hallom, hogy folytatják.
Az emelkedő tetején nem bírom, tovább, az utolsó 5 métert tolnom kell, mert kész vagyok. Itt a vége, köszönöm, istenem! De még jön a lejtő, ami így full sárban folyamatos koncentrációt igényel. A végén a fahídon inkább áttolom, ezen már nem múlik, és nemsokára családos ember leszek…
A bringaúton kerülgetem a babakocsikat meg a helyi nagymenőket, majd végre itt a cél, Anita fogad. 8:54, egy katasztrófa, de érdekes módon az utolsó szakaszt pont ugyanúgy 3 óra alatt tettem meg, mint tavaly. A célban Árpi és Zsolti már átöltözve fogadnak, ők feladták. Kérdik: engem még átengedtek? Mondom igen, én végigmentem. Jó érzés túllenni rajta. Mivel már csak 2 verseny van a futamból, és a két legrosszabb eredményt kiejtik, elhatározom, hogy az utolsó két versenyt bármennyire is szeretem, csak akkor indulok rajtuk, ha nincs sár. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy nulla vagy 75 pontot ejtenek ki, de eddig megúsztam komolyabb amortizáció nélkül, nem kockáztatok és szenvedek tovább ha nem muszáj.
Duna Maraton 2006

Mint tavaly, idén is hosszútávon indultam. Crosskovácsin neveztem, sikerült megcsípnem a jó kis 13-as rajtszámot (még meg is kérdezték, hogy maradhat ez? Mondom, persze). Mivel egész héten kánikula volt, és a szombati bejáráson is betonkeménységű talajjal találkoztunk, igazából abban bíztam, hogy idén jó pálya lesz, fel is került előre a 2.25-ös Nobby Nic UST, amit előtte kicsit kipróbáltam és nagyon jó volt (száraz talajon).
Aztán pénteken eső, szombaton eső. Még el is gondolkodtam: ne vigyem inkább az edzőgép kerekeit sárgumival? Á, minek, úgysem volt nagy eső, ezen már nem múlik. Legközelebb, ha ilyet mondok, valaki „üssön meg egy műhelypumpával” (© Henger).
Az esti esőzések már nem sok jót ígértek, vasárnap reggel becuccoltunk (sárgumi maradt otthon). Már odafelé volt egy kis szemerkélés, de semmi gáz. A parkolóban már vészjósló sár volt, Bömbi a jó kis hátsókerék-meghajtásával kicsit krosszosan ment, Anita aggódott is, hogy hogyan fog innen kijutni amikor majd megy Dobogókőre.
A rajt kicsit késett, beszólítás csak valami jelképes volt (tizenhatodikként azért mégiscsak beszólíthattak volna, de mindegy). Rajt után már az első métereken jó sarasak lettünk. A betonemelkedő nem esett jól, sokan előzgettek, én meg szépen ügyeltem a pulzusra. Janimaci egy darabig előttem ment, aztán elment, de nem idegesítettem magam.
Az első kellemetlen meglepetés Pap-rétnél ért: a tavalyi kellemes tekergés helyett egy saras-füves sípályaszerű valamin kellett felcipelni (miért nem volt jó a tavalyi? Az legalább tekerhető volt). Utána a megszokott csikicsuki az erdőben, ami a dagonya miatt elég gázos volt, majd megérkeztünk Pilisszentlászlóra.
Innen a már jól ismert útvonalon mentünk a Tölgyikrek majd a Fagyos katona felé. Mindenhol sár, mocsok, hideg. Nobby Nic szépen kiszórja a sarat és tartja az irányt, hátul a Racing Ralph csúszkál, de nem is számítottam másra. Legalább a defekt miatt nem kell aggódni. Én rendületlenül tartottam a pulzust. Jön a dobogókői mászás előtti lejtő, ami izgalmas síeléssé változott a sár miatt, majd az emelkedő a vizes kövekkel. Kezdem élvezni, különösen ha arra gondolok, hogy mindjárt meglátom Anitát pocakjában Laurával meg anyósomékat. Itt az első dobikövi frissítő, 2:34 perc, ez 20 perccel rosszabb, mint tavaly. Anita első szavai (viccből): hát te hol jártál? Mondom az erdőben kicsit koszos van. Azt mondja igyekezzek, mert Zsoltit leszámítva mindenki előttem van. Sebaj, mondom, lesz még idő befogni őket, ne aggódj. Megyünk tovább. Kicsit megéhezem, a beton lejtőn befalom az egyik Harvest szelet ¾-ét, iszom hozzá bőven, ne legyen itt görcsölés.
A Pilismaróthoz vezető szakasz nagyon dzsuvás, a lejtők folyamatos odafigyelést és koncentrációt igényelnek, mert csúszik a bringa mindenfelé. Az egyik emelkedőn lehagyom Janimacit, de érzem, hogy nincs messze mögöttem. Első fék alig, a hátsó folyamatos használatban. Kezdem bánni, hogy nem raktam fel a sárgumikat. A patak vízeséses minifolyóvá változott, de nem bánom, mert nagyjából lemosom benne. Janimaci valahol kicsit előtte előz vissza: neki jól megy a saras lejtő, és mosnia sem nagyon kell. Még egy kis szenvedés, és itt van a pilismaróti frissítő. Nézd csak, kik vannak itt: KissCADMan, Janimaci és Vilard. Kenek egy kis olajat a saras láncra, inkább csak a lelkiismeretem megnyugtatása miatt. Amúgy a váltórendszer ez idáig kifogástalanul működött, még sárgombóc állapotban is szó nélkül vált mindenhol, se ugrás, se problémázás. Mégiscsak tud valamit ez az XTR.
Kis pihi, majd együtt elindulunk a kis csapattal. Nekem a betonon kicsit lassú a tempó, ezért megelőzöm a többieket, de tudom, hogy a sárban majd úgyis utolérnek. Akkor meg minek? Nem szeretem, ha más diktálja nekem a tempót, mert akkor az emelkedők sokkal fárasztóbbak. Jön is mindjárt az erdő, sár ahogy kell. Hamarosan talicskaverseny, itt a 22%-os emelkedő. Kínszenvedés, Vilard lemarad, majd Janimaci is lemarad Árpival (mit csinálnak ezek ketten?) én egy szürke mezes sráccal megyek. Néha alibiből felszállunk, de az enyhe emelkedőn a híg sárban nem lehet haladni, marad a tolás. A saras lejtő után jön a lépcsős rész. Janimaci felzárkózik, együtt cipelünk. Megemlékezünk Krilinről, aki állítólag tavaly feltekert(?) a lépcső melletti kis izéken. Öregek vagyunk mi már ehhez.
Egyszer minden rossznak vége, eljön a tekerhető szakasz, leginkább középtányéros, de megy valahogy. Janimaci itt beelőz, de végig látótávolságban megy. A turisták tapsolnak, egyikük beszól: már nincs sok hátra! Dehogyis nincs, mondom én, mire nevetnek.
Itt a második dobikövi frissítő. Kb 6 óra: egy óra lemaradás tavalyhoz képest. Anyósék szörnyülködve néznek. Eszem egy kis banánt, aztán elindulok a maradékra. Ez pszichológiailag könnyebb, mert tudom, hogy a nehezén túl vagyok. Igyekszem nem gondolni arra, mi vár rám Pap-rét után. A lejtőzés már egész jól megy, kezdem élvezni a szánkózást. Szentlászlóig egész kellemes.
Itt a kis kanyar után frissítő, tavaly is itt engedtem meg magamnak egy kis szőlőcukrot, most is eszem három szemet, pedig savanyú nagyon. Jön a mászás, egész jól megy a köveken. Aztán beérünk az erdőbe, ott tekerhetetlen részek. Utolérek egy középtávos párocskát, a csaj láttomra megkérdezi a párját: kíváncsi lennék, mi hogy nézünk ki… Mondom nekik: ti is szépek vagytok, ne aggódjatok. A betonos emelkedő egészen pihentető, csak a lejtőn fázom. Végre Pap-rét, innen már nincs sok hátra.
Ahogy sejtettem, a szívás itt következik. Egy szakaszon agyagos, én meg ostoba módon tolni kezdtem, mire olyan nehéz lett, hogy már nem tudtam felemelni. Utolérek közép- és rövidtávosokat. Ők is szenednek. A kerék már nem forog, megemelni lehetetlen. Ismerem az utat, innen egyenesen Dunabogdány. Egy lány megfűzi a párját, hogy menjenek le, mert ő már nem bírja tovább. Mondom nekik, hogy innen már nincs sok hátra, de nem úgy tűnik, hogy megfogadják, tárgyalnak a rendező-gyerekkel. Mindenki Harangot és az édesanyját emlegeti. Nem alaptalanul: ilyen sárban szerintem megtehették volna, hogy ezt a szakaszt kihagyják.
Szerencsére az agyagos szakasznak vége. Én marokszám szedem le a mocskot a gépről, hogy legalább haladni tudjak. Enyhe emelkedő, de a bringa 20 kiló, 32:34-ben szenvedek.
Mester-réten tankolok egy kis vizet, mert egyre szomjasabb vagyok. Hátranézek, mögöttem egy hosszútávos. Na azt azért mégsem, hogy az utolsó kilométereken előzzön meg valaki! Kicsit belehúzok, lemarad. Jön a köves lejtő, ami nagyon gázos így sárban, egyszer majdnem elesek, le kell tenni a lábam. Jön a Nagyvillám előtti utolsó saras emelkedő, ez sajnos talicska. A réten lehagyok egy másik párt, aztán jön a Bobpálya meg az Utolsó Emelkedő. Előtte a „rendezők” (két kb. 10 éves gyerek, megy egy kb. 11 éves kislány). A fáradtságtól elsőre nem látom, hogy egyenesen tovább, a srácok meg bunyóznak. A kislány szól: ja bocs, tovább előre! Felmegy bennem a pumpa: azonnal hagyjátok abba a bunyózást és végezzétek a feladatotokat! Megszeppennek, abbahagyják, de amikor elmegyek, hallom, hogy folytatják.
Az emelkedő tetején nem bírom, tovább, az utolsó 5 métert tolnom kell, mert kész vagyok. Itt a vége, köszönöm, istenem! De még jön a lejtő, ami így full sárban folyamatos koncentrációt igényel. A végén a fahídon inkább áttolom, ezen már nem múlik, és nemsokára családos ember leszek…
A bringaúton kerülgetem a babakocsikat meg a helyi nagymenőket, majd végre itt a cél, Anita fogad. 8:54, egy katasztrófa, de érdekes módon az utolsó szakaszt pont ugyanúgy 3 óra alatt tettem meg, mint tavaly. A célban Árpi és Zsolti már átöltözve fogadnak, ők feladták. Kérdik: engem még átengedtek? Mondom igen, én végigmentem. Jó érzés túllenni rajta. Mivel már csak 2 verseny van a futamból, és a két legrosszabb eredményt kiejtik, elhatározom, hogy az utolsó két versenyt bármennyire is szeretem, csak akkor indulok rajtuk, ha nincs sár. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy nulla vagy 75 pontot ejtenek ki, de eddig megúsztam komolyabb amortizáció nélkül, nem kockáztatok és szenvedek tovább ha nem muszáj.
Duna Maraton 2006

Mint tavaly, idén is hosszútávon indultam. Crosskovácsin neveztem, sikerült megcsípnem a jó kis 13-as rajtszámot (még meg is kérdezték, hogy maradhat ez? Mondom, persze). Mivel egész héten kánikula volt, és a szombati bejáráson is betonkeménységű talajjal találkoztunk, igazából abban bíztam, hogy idén jó pálya lesz, fel is került előre a 2.25-ös Nobby Nic UST, amit előtte kicsit kipróbáltam és nagyon jó volt (száraz talajon).
Aztán pénteken eső, szombaton eső. Még el is gondolkodtam: ne vigyem inkább az edzőgép kerekeit sárgumival? Á, minek, úgysem volt nagy eső, ezen már nem múlik. Legközelebb, ha ilyet mondok, valaki „üssön meg egy műhelypumpával” (© Henger).
Az esti esőzések már nem sok jót ígértek, vasárnap reggel becuccoltunk (sárgumi maradt otthon). Már odafelé volt egy kis szemerkélés, de semmi gáz. A parkolóban már vészjósló sár volt, Bömbi a jó kis hátsókerék-meghajtásával kicsit krosszosan ment, Anita aggódott is, hogy hogyan fog innen kijutni amikor majd megy Dobogókőre.
A rajt kicsit késett, beszólítás csak valami jelképes volt (tizenhatodikként azért mégiscsak beszólíthattak volna, de mindegy). Rajt után már az első métereken jó sarasak lettünk. A betonemelkedő nem esett jól, sokan előzgettek, én meg szépen ügyeltem a pulzusra. Janimaci egy darabig előttem ment, aztán elment, de nem idegesítettem magam.
Az első kellemetlen meglepetés Pap-rétnél ért: a tavalyi kellemes tekergés helyett egy saras-füves sípályaszerű valamin kellett felcipelni (miért nem volt jó a tavalyi? Az legalább tekerhető volt). Utána a megszokott csikicsuki az erdőben, ami a dagonya miatt elég gázos volt, majd megérkeztünk Pilisszentlászlóra.
Innen a már jól ismert útvonalon mentünk a Tölgyikrek majd a Fagyos katona felé. Mindenhol sár, mocsok, hideg. Nobby Nic szépen kiszórja a sarat és tartja az irányt, hátul a Racing Ralph csúszkál, de nem is számítottam másra. Legalább a defekt miatt nem kell aggódni. Én rendületlenül tartottam a pulzust. Jön a dobogókői mászás előtti lejtő, ami izgalmas síeléssé változott a sár miatt, majd az emelkedő a vizes kövekkel. Kezdem élvezni, különösen ha arra gondolok, hogy mindjárt meglátom Anitát pocakjában Laurával meg anyósomékat. Itt az első dobikövi frissítő, 2:34 perc, ez 20 perccel rosszabb, mint tavaly. Anita első szavai (viccből): hát te hol jártál? Mondom az erdőben kicsit koszos van. Azt mondja igyekezzek, mert Zsoltit leszámítva mindenki előttem van. Sebaj, mondom, lesz még idő befogni őket, ne aggódj. Megyünk tovább. Kicsit megéhezem, a beton lejtőn befalom az egyik Harvest szelet ¾-ét, iszom hozzá bőven, ne legyen itt görcsölés.
A Pilismaróthoz vezető szakasz nagyon dzsuvás, a lejtők folyamatos odafigyelést és koncentrációt igényelnek, mert csúszik a bringa mindenfelé. Az egyik emelkedőn lehagyom Janimacit, de érzem, hogy nincs messze mögöttem. Első fék alig, a hátsó folyamatos használatban. Kezdem bánni, hogy nem raktam fel a sárgumikat. A patak vízeséses minifolyóvá változott, de nem bánom, mert nagyjából lemosom benne. Janimaci valahol kicsit előtte előz vissza: neki jól megy a saras lejtő, és mosnia sem nagyon kell. Még egy kis szenvedés, és itt van a pilismaróti frissítő. Nézd csak, kik vannak itt: KissCADMan, Janimaci és Vilard. Kenek egy kis olajat a saras láncra, inkább csak a lelkiismeretem megnyugtatása miatt. Amúgy a váltórendszer ez idáig kifogástalanul működött, még sárgombóc állapotban is szó nélkül vált mindenhol, se ugrás, se problémázás. Mégiscsak tud valamit ez az XTR.
Kis pihi, majd együtt elindulunk a kis csapattal. Nekem a betonon kicsit lassú a tempó, ezért megelőzöm a többieket, de tudom, hogy a sárban majd úgyis utolérnek. Akkor meg minek? Nem szeretem, ha más diktálja nekem a tempót, mert akkor az emelkedők sokkal fárasztóbbak. Jön is mindjárt az erdő, sár ahogy kell. Hamarosan talicskaverseny, itt a 22%-os emelkedő. Kínszenvedés, Vilard lemarad, majd Janimaci is lemarad Árpival (mit csinálnak ezek ketten?) én egy szürke mezes sráccal megyek. Néha alibiből felszállunk, de az enyhe emelkedőn a híg sárban nem lehet haladni, marad a tolás. A saras lejtő után jön a lépcsős rész. Janimaci felzárkózik, együtt cipelünk. Megemlékezünk Krilinről, aki állítólag tavaly feltekert(?) a lépcső melletti kis izéken. Öregek vagyunk mi már ehhez.
Egyszer minden rossznak vége, eljön a tekerhető szakasz, leginkább középtányéros, de megy valahogy. Janimaci itt beelőz, de végig látótávolságban megy. A turisták tapsolnak, egyikük beszól: már nincs sok hátra! Dehogyis nincs, mondom én, mire nevetnek.
Itt a második dobikövi frissítő. Kb 6 óra: egy óra lemaradás tavalyhoz képest. Anyósék szörnyülködve néznek. Eszem egy kis banánt, aztán elindulok a maradékra. Ez pszichológiailag könnyebb, mert tudom, hogy a nehezén túl vagyok. Igyekszem nem gondolni arra, mi vár rám Pap-rét után. A lejtőzés már egész jól megy, kezdem élvezni a szánkózást. Szentlászlóig egész kellemes.
Itt a kis kanyar után frissítő, tavaly is itt engedtem meg magamnak egy kis szőlőcukrot, most is eszem három szemet, pedig savanyú nagyon. Jön a mászás, egész jól megy a köveken. Aztán beérünk az erdőbe, ott tekerhetetlen részek. Utolérek egy középtávos párocskát, a csaj láttomra megkérdezi a párját: kíváncsi lennék, mi hogy nézünk ki… Mondom nekik: ti is szépek vagytok, ne aggódjatok. A betonos emelkedő egészen pihentető, csak a lejtőn fázom. Végre Pap-rét, innen már nincs sok hátra.
Ahogy sejtettem, a szívás itt következik. Egy szakaszon agyagos, én meg ostoba módon tolni kezdtem, mire olyan nehéz lett, hogy már nem tudtam felemelni. Utolérek közép- és rövidtávosokat. Ők is szenednek. A kerék már nem forog, megemelni lehetetlen. Ismerem az utat, innen egyenesen Dunabogdány. Egy lány megfűzi a párját, hogy menjenek le, mert ő már nem bírja tovább. Mondom nekik, hogy innen már nincs sok hátra, de nem úgy tűnik, hogy megfogadják, tárgyalnak a rendező-gyerekkel. Mindenki Harangot és az édesanyját emlegeti. Nem alaptalanul: ilyen sárban szerintem megtehették volna, hogy ezt a szakaszt kihagyják.
Szerencsére az agyagos szakasznak vége. Én marokszám szedem le a mocskot a gépről, hogy legalább haladni tudjak. Enyhe emelkedő, de a bringa 20 kiló, 32:34-ben szenvedek.
Mester-réten tankolok egy kis vizet, mert egyre szomjasabb vagyok. Hátranézek, mögöttem egy hosszútávos. Na azt azért mégsem, hogy az utolsó kilométereken előzzön meg valaki! Kicsit belehúzok, lemarad. Jön a köves lejtő, ami nagyon gázos így sárban, egyszer majdnem elesek, le kell tenni a lábam. Jön a Nagyvillám előtti utolsó saras emelkedő, ez sajnos talicska. A réten lehagyok egy másik párt, aztán jön a Bobpálya meg az Utolsó Emelkedő. Előtte a „rendezők” (két kb. 10 éves gyerek, megy egy kb. 11 éves kislány). A fáradtságtól elsőre nem látom, hogy egyenesen tovább, a srácok meg bunyóznak. A kislány szól: ja bocs, tovább előre! Felmegy bennem a pumpa: azonnal hagyjátok abba a bunyózást és végezzétek a feladatotokat! Megszeppennek, abbahagyják, de amikor elmegyek, hallom, hogy folytatják.
Az emelkedő tetején nem bírom, tovább, az utolsó 5 métert tolnom kell, mert kész vagyok. Itt a vége, köszönöm, istenem! De még jön a lejtő, ami így full sárban folyamatos koncentrációt igényel. A végén a fahídon inkább áttolom, ezen már nem múlik, és nemsokára családos ember leszek…
A bringaúton kerülgetem a babakocsikat meg a helyi nagymenőket, majd végre itt a cél, Anita fogad. 8:54, egy katasztrófa, de érdekes módon az utolsó szakaszt pont ugyanúgy 3 óra alatt tettem meg, mint tavaly. A célban Árpi és Zsolti már átöltözve fogadnak, ők feladták. Kérdik: engem még átengedtek? Mondom igen, én végigmentem. Jó érzés túllenni rajta. Mivel már csak 2 verseny van a futamból, és a két legrosszabb eredményt kiejtik, elhatározom, hogy az utolsó két versenyt bármennyire is szeretem, csak akkor indulok rajtuk, ha nincs sár. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy nulla vagy 75 pontot ejtenek ki, de eddig megúsztam komolyabb amortizáció nélkül, nem kockáztatok és szenvedek tovább ha nem muszáj.