„Custer nem volt sémákban gondolkodó, merev katona, a reputációját éppen a vakmerőséggel határos bátorságával sikerült megalapoznia (ez lett aztán a veszte is). Elmélet terén nem volt egy lumen, az évfolyamában az utolsók közt végzett, ő is legalább annyira ösztönös harcos volt mint Szilaj Ló. (…) Ha a harcosok kevesebben lettek volna, akkor a Little Big Horn egy újabb Sand Creek-ként vagy Washitaként vonul be a történelembe, de az indiánok létszámfölénye döntőnek bizonyult. Custer egyszerűen nem vette figyelembe ezt a tényezőt, sem az ellenfél létszámát, sem a terepet nem derítette fel kellőképpen, meg sem fordult a fejében, hogy az indiánok ellentámadásba mehetnek át.”

 

Akkor oszlassunk el néhány tévedést! :-)

 

A katonákról tudtak az indiánok, hiszen már 2-3 nappal korábban a Rosebud-csata helyszínén észrevették őket. Tudták, hogy követik a nyomaikat, de nem tételezték fel, hogy egy 8000-es tábort (1500-1800 harcos) meg fognak támadni alig 700-an.

 

Ha a harcosok kevesebben lettek volna… na, de nem voltak kevesebben! :-) Most hadd ne idézgessem a nagymama + áramszedő = villamos példáját! :-) Mindig van egy adott helyzet, abból kell kiindulni, ahhoz alakítani a haditerveket.

 

Lehet, hogy nem volt szerencsés, hogy azt írtam, hogy sémákban gondolkodott, abban az értelemben valóban nem tette, hogy nem a katonai szakkönyvek ajánlásait alkalmazta, abban viszont igen, hogy a saját – korábban sikeresnek tűnő – módszereit erőltette görcsösen, válogatás nélkül minden helyzetben.

És ebből a szempontból jó is, hogy Washitát emlegetted. A „sikeres indiánölő Custer” nevéhez ugyanis igen kevés valódi siker fűződik. De az egyik valóban a Washita-csata volt. Mi volt a módszere? Egy kisebb csoport megtámadja a tábort az egyik oldalról, a férfiak védelmi vonalat alakítanak ki a támadással szemben, nők és a gyerekek elmenekülnek a másik irányba, de ott meg jön ő a fősereggel, éppen belefutnak, elfogja őket és a férfiak sem tehetnek ezek után mást - ha még viszont akarják látni a családjukat, mint hogy megadják magukat. Ez be is jön. (Bár, Elliott őrnagy egysége, amelyik az első támadást végrehajtja, majdnem ott veszik!) Más alkalommal, egy menekülő cheyenne csoportot üldöz, akkor sem csinál mást, mint hogy a tárgyalni érkező főnököket elfogatja és közli, hogy ha a többiek nem adják meg magukat, akkor felköti őket. Megadják magukat. Ez a két nagyszerű katonai siker alapozza meg a hírnevét. 1868 és 1872 között sikerül részben rezervátumba kényszeríteni, részben északra kergetni a mai Kansas és Colorado állam területén kóborló cheyenne, arapaho és déli lakota törzseket, de azt a munkát már nem ő, hanem a beosztottjai és Frank North pawnee felderítői végzik el. Északra vezényléséig nem nagyon csinál mást, mint hogy élvezi a népszerűséget.

1872-ben a Northern Pacific építését felügyeli a katonáival, de az összetűzésekben csak elvétve vesz részt személyesen, általában a tisztjei harcolnak. A nevéhez fűződik még az 1874-es Black Hills-expedíció, annak a hadászati értéke egyenlő a nullával – nem ütköznek komoly ellenállásba -, de ez persze a korabeli sajtót nem zavarja abban, hogy a határvidék hősévé ne avassák.

Gyakorlatilag Washita az egyetlen csata, amit ő vezényel le.

És mi történt Little Big Hornnál? Most arra nem is érdemes szót vesztegetni, hogy Terry kifejezett parancsa ellenére meg akart ütközni a lakotákkal, az sem érdekes, hogy amikor megtalálta a Rosebud-csata színhelyét és felismerte, hogy Crook visszavonult, akkor nem vette fel a kapcsolatot Terryvel, hanem önállósította magát és elindult Crazy Horse után, aki csatlakozott Sitting Bullhoz, akinek a tábora ezzel a duplájára nőtt. Most közömbös az is, hogy nem hallgatott a felderítőire, hogy egész éjszaka lovagoltak, hogy hajnalban támadhassanak, nem gyújtottak tüzet, tehát fáradt és éhes katonák vártak a támadásra.

Az érdekes a módszer, ami hajszálra ugyanaz, ami Washitánál bejött. Kisebb egység (Reno) délről támad, ő a főerőkkel folyó keleti partján, a magaslatok takarásában északra lovagol, majd átkel a folyón és északról támad, hogy megint elcsípje a menekülőket. Ugyanaz a trükk, csak most mire ő a tábor feléig (és nem az északi végéig!) elér, addigra Reno egységét (a tűzerő hiányának és az indián túlerőnek köszönhetően!) visszaverik, sőt menekülésre kényszerítik és üldözés közben részben felmorzsolják. Gall és a hunkpapák azok, akik végig ott maradnak, amíg Renoék Benteenékkel nem egyesülnek a magaslaton, de Crazy Horse a cheyennek, oglalák és minneconjouk a folyón túlra már nem üldözik őket, hanem – tudván, hogy a főerő merre tart - Custerrel párhuzamosan felfelé lovagolnak a folyó nyugati oldalán. Mire Custer talál egy a folyóhoz vezető vízmosást, addigra már ők is ott vannak, sőt néhányan át is kelnek a keleti oldalra. A nők és a gyerekek pedig nem északra, hanem nyugat felé indulnak, de amikor látják, hogy Reno visszavonul, akkor visszatérnek a táborba. Nincsenek tehát túszul ejthető menekülők, helyettük Crazy Horse és harcosai várják őket. Történik egy elvetélt kísérlet a támadásra, majd a visszavonulás a dombtetőre és a pusztulás.

Én a kreativitás hiányát vélem felfedezni abban, hogy egy alapvetően más helyzetben ugyanazt a módszert alkalmazta. Ha normálisan kiértékeli a felderítők jelentését, akkor először is nem támad, hanem bevárja Terryt, de ha már mégis, akkor nem lett volna szabad megosztani az ezredet, hanem meg kellett volna próbálni egy tömegben kellett végigvágtatni a falun. Döntő sikert az sem hozott volna, de a rémület és a valószínűsíthető nagyobb veszteségek miatt az indiánok esetleg lemondtak volna az üldözésükről.