1971 után a tibeti egységek jövője kérdésessé vált. India és Kína szembenállása jelentősen alább hagyott, és bizonyos politikai körök ellenezni kezdték a kínai-ellenes egységek további finanszírozását. 1975-től a tibeti egységeknek megtiltották, hogy 10 kilométernél közelebb menjenek a kínai határhoz. Erre legfőképp az szolgált okot, hogy a tibetiek saját szakállukra szerveztek rajdolásokat kínai területre. Például, 1968-ban három ilyet akció került végrehajtásra, melyek során három kínai határőr katona életét vesztette. 1971-ben, egy négy órán át tartó tűzpárbaj után, életét vesztette két tibeti, és Kína hivatalosan is tiltakozott az ENSZ-ben a határfeszültség szítása miatt.

  Az ilyen összecsapások eredményeitől függetlenül, ezek az incidensek negatív fényt vetítettek a tibetiekre, és már nem csak a kínaiak néztek rájuk ferde szemmel, de egyre érezhetőbb volt az indiai vezérkar ,,rosszallása” is. Nyilvánvalóvá vált, hogy olyan elfoglaltságot kell találni a tibetiek számára, ami elvonja figyelmüket Kínától, és egyben nem ad lehetőség India különböző befolyással bíró politikai erőinek arra, hogy szétforgácsoljanak vagy feloszlassanak egy ennyire ütőképes egységet. A ’70-es évek közepén megjelentek az ,,új lehetőségek”. Mivel a tibetiek külföldinek számítottak, ez nagyon jól jött akkor, amikor az indiaiaknak rendet kellett teremteniük az ország belsejében, mivel a politikusok vitái őket nem érintették, nem tartoztak egyik etnikai csoporthoz sem, és ezért egyik kisebbség sem tudot befolyást gyakorolni rájuk a különböző zavargások alatt.