Arra jutottam magamban, hogy az álmot értelmezni nem mindig az álmodója tudja a legjobban. Sokszor éppen az álmodó az, aki nem látja azt, ami másnak majd kiböki a szemét. Sokszor pont az álmodó, aki a tudattalanja üzenetét azért nem tudja jól értelmezni, mert a ébren nem akar szembenézni valamivel, ezért még az álmait is a tudatának torz tükrében értelmezi.
De igazából az álom értelmezése, jelentésének megfejtése tulajdonképp egy lényegtelen mozzanat. Az számít, hogy a munka, amit az álommal végez az ember változtat-e az egyénen, felül emeli-e önmagát önmagán, vagy sem. Tehát még ha valaki jobban is értelmezné az álmomat, mit én magam, akkor sem tudna nekem segíteni. Mert a leglényegesebb mozzanat az a személyiségbe való beépítése az újnak. És ezt mindig csak önmaga képes végrehajtani az ember. A külvilág hangjait az ember, ha hibásnak, bántónak ítéli, akkor kirekeszti magából, elhárítja, ha igaznak érzi, de nem tudja beépíteni magának, csak fölösleges bűntudatot és terhet ró rá. Szóval arra jutottam végül, hogy aki elemezni próbálja a maga álmát, az kérdéseket tesz fel a sorsnak, az aki kérdez, az nyitott az újra, és aki nyitott az újra, az fejlődik.
Nem a kérdéseinkre adott válaszok visznek előre (csak ha azokat igazzá és magunkévá tesszük) hanem a képességünk arra, hogy mindig kérdezzünk.