Theophülaktosz Szimokatta arról, hogyan küldetett magának Maurikiosz császárral a hungarok ura, Baján kagán arany kerevetet és indiai elefántot (3, 1–13):

„Elkezdve már most a história szövetét szőni és a barbárokkal vívott háborúk feljegyzésébe fogva, először az avaroknál mutatkozó megmozdulásokról emlékezem meg, mert ezek tettei vonatkoznak közvetlenül az elmondottakhoz, és ezért a sorrend így a legmegfelelőbb. Ezek [ti. a hunogurok] részéről nem kis fiatalos merészség nyilvánult meg akkoriban. E hunok a Dunánál laknak, népük a legmegbízhatatlanabb és legtelhetetlenebb a nomád módra élők közül. Követséget küldöttek Maurikiosz császárhoz, nem utolsósorban amiatt, mert egy igen nagy várost sikerült hatalmukba keríteni. Neve Sirmium volt, nagyon híres hely, az Európában élő rómaiak sokat emlegették és magasztalták. Ez a város egészen rövid idővel az előtt esett el, hogy Maurikiosz először a bíborral együtt a rómaiak gondjait is magára vette, s a Caesarok trónjára lépett. Hogy ez [ti. Sirmium eleste] miként történt, világosan elmondotta a kitűnő Menandrosz. Az ő részletes elbeszélése után mindazokon a dolgokon gondos írói munkával végighaladni nincs időm, nem kívánom az egyszer már világosan elmondottakat újraregélni, s ezzel a költő gáncsainak kitenni magamat. Miután a város az avarok kezére jutott, fegyverszünet következett, hogy az ellenség elcsendesüljön, és a józan nyugton maradást válassza [a háború helyett]. A szerződés a rómaiakra nézve igen szégyenletes volt. Ők ugyanis szerencsétlenségük tetőpontján, mintha csak versenyrendezői széken ültek volna, s dicsőséges pályadíjat nyújtottak volna át, úgy juttattak fényes ajándékokat a barbároknak: beleegyeztek, hogy minden egyes évben nyolcvanezer aranyat fizessenek a barbároknak készpénzben és tarka ruhákban. A fegyvernyugvás azonban nem tartott két évnél tovább. Az ugyanis, akit a hunoknál kagánnak neveznek, öntelten viselkedett a rómaiakkal szemben. Eljutott hozzá annak a híre, mielőtt még a békés viszony megromlott volna, hogy a rómaiak feltűnő nagyságú és testalkatú állatokat nevelnek. Kérte hát a császárt, hogy láthasson ilyeneket. Lelkének tudásvágyát a császár gyorsan kielégítette, lehetőséget adott, hogy elefántokat láthasson, elküldvén hozzá a nála nevelt állatok közül a legkülönb példányt. Amidőn a kagán meglátta ezt az indiai állatot, az elefántot, tüstént végét vetette a látványosságnak, és elrendelte a vadállat visszaküldését a császárhoz. Hogy vajon megijedt-e a bámulatot keltő állattól, vagy kicsinyelte azt, nem tudom megmondani; különben nem hallgatnék erről. Zaklatta a császárt azért is, hogy csináltasson mestereivel aranykerevetet, s küldje el neki. Szerencséjének pillanatnyi magasra ívelése ennyire fennhéjázóvá tette. A császár az ajándékot fejedelmien megmunkáltatva elküldte hozzá. Ám ő ekkor fellengző nagyképűsködésbe kezdett, mintha hozzá méltatlan ajándékkal sértették volna meg, s az aranykerevetet mint holmi olcsó és dísztelen darabot fennhéjázóan visszaküldte a császárhoz. Sőt még azzal a kívánsággal is előállott, hogy a rómaiaktól a nyolcvanezer aranyon felül minden egyes esztendőben még további húszezret kapjon. Majd midőn a császár ezt elfogadhatatlannak találta, az érvényes szerződést semmibe vette, s esküvel vállalt kötelezettségeit szélnek eresztette.”