Tomka Péter a hunok fegyverzetéről:

 

Az Európába nyomuló hunok legfélelmetesebb fegyvereként az íjat emlegetik a források, bár karddal, harci késsel, lándzsával is harcoltak, esetenként vértet is hordtak. A hun fegyverzetet a sajátos hun temetkezési szokások következtében többnyire csak töredékesen vagy éppen a peremterületekről ismerjük. A hun lovas fő, távolra ható fegyvere a végein, markolatán csontlemezekkel merevített, mintegy 130 cm hosszú, rendkívül erős aszimmetrikus reflexíj, a hozzá tartozó vashegyű nyílvesszőkkel. A legtöbbször igen töredékes csontlemezeket Volga-vidéki leleteken kívül – Pokrovsk, Rovnoe, Verhnee Pogromnoe (Oroszország) – kercsi katakombákban, a Wien-Simmering-i sírban, kivételesen germán vezérsírban (Blucina) találták meg. Az íj a hun hatalom jelképévé vált (Marcianus álma). Ennek régészeti bizonyítékaként arany íjborítások kerültek elő hun temetési áldozatokból (Pécs-Üszög, Bátaszék, Pannonhalma) és egykorú temetkezésből (Jakuszowice, Lengyelország). A háromélű, 5 cm hosszú vas nyílcsúcsokat mintegy 20 lelőhelyről ismerjük, előfordulnak az egész hun szállásterületen és a peremvidékeken is. Tegezmaradványokat Európában még nem sikerült feltárni, lehetséges, hogy a pécs-üszögi, szeged-nagyszéksósi leletek egyes aranyveretei tegezről származnak. A közelharc fő fegyvere a keresztvassal felszerelt hosszú, viszonylag karcsú kétélű kard (hossza 100 cm körüli, a penge szélessége 4-5 cm). Jelentőségét illusztrálja a „Hadisten (Mars) kardja” motívum. A kelet-európai puszták szinte valamennyi 5. századi leletében utal valami – pengetöredék, veret – kard egykori jelenlétére, a Duna-vidékről jó állapotban megmaradt kardokat idézhetünk: Pannonhalma, Szirmabesenyő, Bátaszék, Lengyeltóti, Wien-Leopoldan stb. Az Azovi-tenger vidékén csoportosulnak azok a rekeszes díszű keresztvassal ellátott példányok – Pokrovsk-Voshod, Taman’ (Oroszország), Dmitrievka (Ukrajna) –, amelyek kaukázusi alán és nyugati-germán kardok előzményének tekinthetők, és amelyekhez a pannonhalmi díszkard is tartozik. Az előkelők kardhüvelyét (ritkábban a markolatot) aranylemezek díszítették. A felerősítés nemegyszer féldrágakő kardfüggesztővel (Altlussheim, Pokrovsk-Voshod) vagy veretes tartófülekkel – (Novogrigor’evka (Ukrajna), VIII. kurgán – történt. A kard mellett gyakran második fegyverként keleti eredetű keskeny, egyélű, 40-60 cm hosszú harci késeket használtak. Jelenlétükre hüvelyveretek alapján ott is következtetni lehetett, ahol a vaspenge nem maradt ránk (pl. Szeged-Nagyszéksós). Nem sokat tudunk a kétségtelenül meglévő hun lándzsáról (Pokrovsk-Voshod, Pécs-Üszög), páncélról – Fedorovka, Pokrovsk-Voshod (Oroszország) –, ezek általában nem kerültek sem sírba, sem a halotti áldozat eltemetett tárgyai közé. Pányvának, pajzsnak régészeti nyomát eddig nem találták, nem azonosították. A hun fegyverzetben az ázsiai hun és iráni örökséghez a kelet-európai puszták hagyományai ötvöződtek. A hun mozgalom messze nyugatra közvetítette ezeket, belőlük a germán népek egyes, harcmodoruknak megfelelő elemeket átvettek, mások csak a keleti steppéken éltek tovább.

 

 

Forrás:

 

Bóna István–Cseh János–Nagy Margit–Tomka Péter–Tóth Ágnes: Hunok – gepidák – langobardok; JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, Szeged, 1993 (Magyar őstörténeti könyvtár VI.)

 

 

További irodalom:

 

Tomka Péter: Der hunnische Fürstenfund von Pannonhalma; in: Acta Archeologia Hungarica 38 (1986), 460–466. o.

 

Bóna István: Das Hunnenreich; Corvina–Konrad Theiss, Bp.–Stuttgart, 1991, 167–176. o.