Ruhák tiszták, víztartály kiszárítva, tegnap este a cipőt is kivettem a mosógépből. Már csak a papírmunka van hátra.
Azt mondják a beszámolót az ember magának írja. Gondolom ehhez az kell, hogy a beszámolót_magának_író_ember tisztában legyen azzal, egyáltalán mi is történt. Jó neki! Ráadásul a velem történteket nem lineáris módon éltem meg, egy-egy esemény kihatással volt a későbbiekre, emlékeztetett korábbiakra, akár egy hónappal azelőttire is. Továbbá az sem lenne hátrány, ha a...

 

Bebuktam na, nincs ezen mit szépítgetni! Somlyóvártól lefelé kiment - nem, nem a térdem, a bokám - az agyam. Mindenkinek az a legérzékenyebb, ami a leggyengébb.

 

„Indul a küszöbről az út,
Ha nem vigyázok, elszelel.
Felkötöm én is a sarut,
Gyerünk utána, menni kell!”
(vagy valami ilyesmi. Tolkien, valamelyik tolkienból)
Mert olyan elegáns dolog idézetekkel tarkítani a beszámolót, bár lehet, hogy jobb lenne Lao-ce.

 

Persze, nálunk is esett hajnalban, és ez meghatározó eleme volt az ébredésemnek. Az órát már a fürdőszobában hatástalanítottam, akárcsak lpr SMS-ét, melyben felhívta figyelmemet az esőre. Ezt megköszöntem, de javaslatát a később-indulásra elvetettem, mivel jelentős különbséget véltem aközött, hogy 200, avagy 1200 ember puhítja a sarat előttünk. A HÉV-en aztán találkoztam gvirággal, lpr-sal, Pintz úrral, akikkel a TTB depó-tevékenység után háromnegyed hetes pecséttel el is indultunk. MP3 a fülbe, bot ki, oszt’ hadd szóljon! Biztos volt sár, miért ne lett volna, de ez még nem hagyott nyomot sem emlékeimben, sem cipőmön. Társaim valahol az ürömi műút után húztak el, mint hallottam később Pintz úr ellépett, tán grobáékkal, míg gvirág és lpr egymást támogatva 21:50-es idővel ért célba. Eleinte gvirág vezetett, később lpr. Összeszokott páros, tisztára mintha egy szalagavató bál keringőjében lennének.

 

Kevély, Kevély-nyereg hamar eljött, de a lefele tervezett kocogásból nem lett semmi.

 

Valahol a Hosszúhegy felé szembesültem azzal a dilemmával, hogy vagy bekapcsolom végre a lejátszót, vagy kiveszem a fülemből, mert füldugóval menni elég kellemetlen. Végül is nem kellett zaj a fejembe, innen a narancssárga szomszédból felszedett (tán Vonnegut?) szöveggel: nagy műsor volt belül.

 

Még mielőtt kiértem volna a murvás útra, megfogadtam, hogyha az erdőbe vezető letérést is puhává taposták előttem, biz’ isten maradok kint! Nem taposták.:-) A szentkereszti útnál pihentem először, ezt sem a fáradtság, hanem a következő mászás iránti tisztelet okán. Aztán jött a Pilis. Ha ugyanazt a nyelvet beszélnénk, azt írnám: tempósan mentem föl, de még azt hinnétek: siettem. A nyeregbe ~ öt és fél óra alatt értem, ami nagyjából megfelelt az előzetes tervemnek.

 

A korai rajt sáron kívüli előnye az volt, hogy sorra értek utol on- és offtopik ismerősök, és bár egyedül mentem, mindig volt alkalom egy-két szóra, buzdításra.

A Kétágú-hegytől nem az előírt úton, hanem teljes jóhiszeműséggel a zöldön mentem le. Ha nem bűn, ezt ezek után is így tenném, sokkal kényelmesebb. Kesztölcön egészségügyi kocsmázás, majd a TTB depó következett banánnal, kólával.

 

A szénhidrátfeltöltés jegyében előző nap tésztát főztem. A gond csak az volt, hogy a sugót, amire kiszedtem, szalonnából, sonkából, füstölt kolbászból állítottam össze, majd az egészet jól meglocsoltam tejföllel. Szó, mi szó, adott energiát, a kesztölci aszfalton már futottam, de ha a kocsma pár száz méterrel arrébb van, nem biztos, hogy megúsztam volna akár egy alsónadrágcserével is…

 

„Jobban meggyőznek bennünket azok az érvek, melyekre magunk jövünk rá, mint azok, amik másoknak jutottak eszébe.”
(Blaise Pascal)
Semmi, ismétlem, semmi kapcsolatot nem találok ezen idézet és a K100 között, de ezt kellett néznem négy évig az általános iskola matek-faliújságján, és úgy gondoltam, Nektek se legyen jobb!

 

Dorog-ásványvíz-Gete. Különösebb élmények nélküli szakasz, trükkös szalagozással a töltésen (nem dőltünk be), elbambulással a víznél, így orvul megriportoztak. Lépcsőház effektus, de nem mentem vissza helyesbíteni. :-) A Gete ott volt, a Getére fel kellett mászni: a Getére felmásztam. A csúcson lábápolás, zoknicsere. Lefele – szerintem – nem volt vészes, vigyáznunk kellett egymásra, ennyi. A leírások alapján rosszabb kapaszkodásra számítottam a kék kereszten, majd jól megnéztem SK pihenőjét. Tokodi pincék. A frissítőpont szívet melengető kezdeményezés, de egy kalciumos pezsgőtablettányival többet töltöttem a szükségesnél itt, mert a tabletta jó fél évvel többet töltött a szükségesnél nálam… Úgy hiszem, a beszámoló eljutott oda, hogy megérdemel egy sportszeletet az első jelentkező.  Mogyorósbányán pecsételés, kóla, aztán pihenés nélkül tovább. Pélin TTB depó. Itt újabb kóla és egy banán következett. Majd két rossz válasz:
1.Mikor indultam, efemm megkérdezte: kiveszem-e a lámpát a csomagomból? (nem)
2.Miután visszafordultam vizet tölteni, azt kérdezte: csináljon-e egy magnézium-pezsgőtablettás italt? (igen)
A lötyi a kólával és banánnal nem igazán- pontosabban velük együtt jött ki. Jól megijedtem, hazatelefonáltam: lehet, hogy mentés kell. A túloldalon érezhették, hogy csak sajnálatra van szükségem, ezt megtették, amire továbbindultam. Ja! Láttam Myot! A teljesítményemen sajnos meglátszott az affér, nem igazán tudtam odatenni magam a rám-rám törő önsajnálat-rohamokban. Pusztamarótig lámpa nélkül jutottam el, bár helyesebb az mondani, hogy a vértestolnai műútig, mert Maróton, a sikerrel letuszkolt csokis mazsola után (lila tehén rulez!), hiába próbáltam fényt csiholni egy hete vett, otthon is kipróbált ledes fejlámpámba, nem sikerült. Azóta sem. A Gerecsére mások fényénél jutottam, mint ahogy Bányahegyre is. Ekkor már szemerkélt. Itt két tea és egy kis-unikum után bekéredzkedtem két sráchoz, akikkel együtt mentem aztán a depóig. Elég jó tempóban mentek, a létráknál világítottak, egyszerűen nem volt pofám szólni a műút előtt, hogy a kék balra megy.

 

Még a Gerecsén történt, hogy az etetőponton Vadmalac mellé sodródtam, aki egy másik futó-formával beszélgetett, nézve a mezőn átvágókat:
MFF: – Úgy hallottam, a mező közepén vizenyős a talaj.
VM, láthatóan tanácstalanul: - Nem tudom, még sosem jöttem arra!

 

Én már tudom: valóban vizenyős.:-)

 

A műúton elkeveredtem addigi társaimtól, még egy köszönömre sem volt alkalmam.:-( A depónál aztán lámpát, kávét, sósmogyorót vettem magamhoz, majd némi szusszanás után indultam tovább. Ekkor láttam csak igazán, hogy mit jelent a saját lámpa. Sokkal gyorsabban, kényelmesebben tudtam haladni. Aztán Koldusszállás előtt leszakadt az ég. Ekkor vettem csak esőkabátot, az addigit szerintem bőven elpárologtattam.:-) Kolduszálláson pecsét, tea. Szólni kéne a Tengerszemeseknek, hogy a szalonnás tea nem az igazi! Lement, még jól is esett a meleg lé, de igazán főzhették volna tiszta bográcsban! Nem morgás, mondom, hogy jólesett: tanács.

 

„One, two, three, four, five”
(The Rocky Road to Dublin, ír népdal)

 

Megnéztem az időt, láttam, több mint öt órám van hátra, erre elsütöttem én is az elcsépelt poént a hátralevő laza húszasról. Kár volt! A fák alá térve egyszerre csak azt láttam, hogy az út jön lefele. Nem víz: az út. Némileg kétségbeesve tipegtem fölfelé, de hiába értem föl, a Bodza völgyben sem volt járhatóbb a terep, ott a sáros-vizes füvön csúszkáltunk. A tornyói útra érve újra erőre kaptam. Valahogy egy kisebb csoport élére kerültem, a többiek láthatóan bizalommal követték az elölhaladót. Egyre inkább elbizonytalanodva kerestem az út jobboldalán a sorompót, de vagy autó állt előtte, vagy éppen szembejött valami jármű, nem lett meg. A mögöttem jövők nem tudhatták, hogy minél bizonytalanabb vagyok, annál inkább határozott léptekkel haladok, így esett, hogy a jó húszfős zombicsapatot, nagyon határozottan, az országúton vezettem Tornyópusztára. A baromfitelep után állandóan bepárásodott a szemüvegem, de hiába törölgettem. Aztán kiderült, hogy ez köd. A beszűkült látótávolság egyre inkább bezárt, én is egyre inkább beszűkültem. Somlyóvárra már csak a rutin vitt fel: nem sietni, hamar vége lesz, hígba lépni, ott még tapad! A kulcsosháznál világossá vált, hogy kicsúsztam a szintidőből, számításom szerint negyedórányi csúszásban voltam. A sors kegyetlen tréfájaként itt elállt az eső, így a rövid pihenő után reménykedve vágtam az utolsó szakasznak. Csúszott. Nagyon csúszott. Kurvára csúszott. Majd az eső is rákezdett. A kövesútra érve konstatáltam, hogy a nyolcórás beérkezés sem lesz meg. Jobb lett volna időben beérni, de nem véletlenül mondtam, hogy „végigmenni” a célom. De kitolni a depóval is? Szerintem már a korsó sör is jár az olvasónak! Így az úton maradva, a Kinizsit feladva, kényelmes tempóban elindultam Nagyegyháza felé. Kivártam a megfelelő időt, fél hatkor hazatelefonáltam, mentést kérve. Aztán Nagyegyházára érve újra telefonáltam, megbeszélendő a találkozást. Kiderült, Emese még Budapesten van, így elindultam Szárliget felé. Ekkor újabb dilemmával szembesültem: Mit mondok majd, a papíromat átadva? Nemcsak kicsúsztam, de nem is az előírt útvonalon jöttem! A problémára nagyon frappáns megoldás született: Emesével Szárligeten futottam össze, elvitt az állomásra (300m), ott kiszállva elsétáltam az aluljáróig, majd tovább az iskolába, ahol átadtam a papírt:
- Autóval jöttem!

Nem éreztem sem csalódottságot, sem elégedettséget. Nem volt sem „soha többet”, sem „muszáj jövőre megcsinálnom” érzésem. Aztán olvastam – aleszka – teljesítéséről és összeomlottam. Két héttel a túra előtt egy TTB-s csapattal elmentem a Mátrába felkészülni. Laza kirándulást terveztem (az is lett), de az igazi tanulságot nem vettem észre: a többiek, jelentősen kicsúszva a szintidőből, este tízkor még felmentek a túra útvonalából addigra már kivett csúcsra. Elég lett volna erre gondolnom, hogy végigmenjek!

Mindegy, azóta a térképtartómra jól láthatóan ráírtam: ÁGASVÁR

 

Az csak hab a tortán, hogy mikor kedden próbáltam összerakni az utolsó órák eseményeit rádöbbentem: egy órával elszámoltam magam.:-) A hétórás beérkezés vált reménytelenné.

„Az Út üres,
de működését, abba sose hagyja.”

Végül mégis csak lett Lao-ce is.