Reggel magamba tákoltam a szemhéj kinyitásához szükséges erőt. Ilyenkor reggelihez mindig felkapom a moncsicsimat, s valahogy együtt ráborulunk az asztalra. A hangfalam tetejéhez nyúltam, úgy tűnt, ott van a moncsicsi, felkaptam valamit. Kimentem. Apám hangos röhögésben tört ki külsőmet látva, szemöldököm égnek, hajszálaim égnek (porig). Kezemben a digitális fényképezőgépem.
Persze hivatkozhattam volna a hirtelen generálódott megörökítési vágyra. Nem hiszem, hogy meggyőző lett volna, főleg mivel még simogattam is.

És a dühöngés... bazzzzze, hogy így ma még tanulni is kő! ;-D