Szentantal

"A KEGYKÉP TÖRTÉNETE
A szentantali kolostor kezdettől fogva nemcsak a környéknek, hanem az egész Csallóköznek kedvelt temploma volt. Szent Ferenc ünnepén, Szent Antal napján, de különösen a porciunkulai búcsún (aug. 2.) olyan tömegesen jöttek a hívek, hogy meggyóntatni az itt lakó szerzetesek sohasem tudták, hanem kérni kellett gyóntatókat a közelben levő kolostorokból.

A Kegykép eredete
A szomszéd községben, Doborgazon, történt 1703-ban, hogy Liszkay Márton nevű parasztlegény ökrös szekérrel akart a mezőre menni, de szerencsétlenül lépett fel a szekérre, leesett és a szekér keresztülment rajta. Nem tört el egyetlen tagja sem, de súlyos belső sérülést szenvedett, és fél évig feküdt. Ez idő alatt nem tudta mozdítani a végtagjait. Miután látta, hogy az orvosok nem tudnak rajta segíteni, a Boldogságos Szűzhöz fordult segítségért. Megfogadta, hogy képet festet, ha betegségéből kigyógyul. Betegsége csodálatos módon jobbra fordult, s hamarosan felgyógyult.

Liszkay Márton megtartotta fogadalmát. Egy pozsonyi festővel megfesttette a Boldogságos Szűz képét. A kolostor gvárdiánja megengedte, hogy a fogadalmi képet a főoltár háta mögött a falra felfüggesszék. Abban az időben a szerzetesek itt szokták a napi zsolozsmát elmondani. A laikus testvérek virágokkal ékesítették a képet; de a hívő nép is megkedvelte, valahányszor szokás szerint a főoltárt megkerülték, megérintették és megcsókolták. A kép nem volt művészi festmény, de a Szent Szűz alakja mégis olyan gyengéd volt, hogy mindenkinek megnyerte a tetszését.

A csodás könnyezés
Jancsikovics Kelemen atya, aki rendkívül jámbor szerzetes volt, 1715. jún. 19-én reggel már öt órakor a templomba jött, hogy a rendes napi elmélkedés előtt magánimádságait elmondja. Amint itt imádkozott, egyszerre rátekintett a képre, s úgy látta, hogy Szűz Mária szemeiből először víz, azután vér tör elő. Nem akarja a dolgot elhinni, azért megtörli a szemét, hogy talán rosszul lát, de meg kell győződnie, hogy valóságos vérkönnyeket hullat a Szent Szűz szemeiből. Nemsokára megérkeztek az atyák és a laikus testvérek is a közös imádságra, s mindnyájan bámulva és csodálkozva nézték a vérkönnyek hullását. A reggeli misére jövő híveknek is hamar tudomására jutott a csodálatos dolog; mindnyájan odasiettek, hogy lássák Szűz Mária könnyezését. A látvány annyira meghatotta a nézőket, hogy többen a lecsöppent könnyeket kendőikkel felitatták, s akkor látták, hogy nem festék, hanem valóságos vér hullik alá a képről. A csodás dolgot csakhamar megtudta az egész környék, s egész nap seregesen tódultak az emberek a templomba, hogy saját szemeikkel győződjenek meg a hír valóságáról. Este aztán a gvárdián bevitette a képet a sekrestyébe, hogy biztos helyen és őrizet alatt legyen.
Június 20-án hajnalban az őrizetre rendelt testvérek rohannak a gvárdiánhoz és jelentik neki, hogy a kép ismét vérkönnyeket hullat, s még bővebben, mint az előző napon. A gvárdián most visszatetette a képet a templomban a régi helyére, csak egy kissé magasabbra függesztették fel, hogy a nép a kezével ne érinthesse, s a vérkönnyeket le ne törülhesse. A gvárdián kérésére aztán az őrizetre rendelt testvérek megmondták, hogy hajnalban három és négy óra között kezdett vérezni a kép.
Június 21-én délben, vagyis 12 óra körül újra könnyezni kezdett a kép, mégpedig sokkal erősebben, mint a két előző napon. Az atyák ismét siettek a templomba, s a gvardián két patenát, azaz tányérkát, (amelyre a pap misézés közben az ostyát teszi), hozatott a sekrestyéből, s a szemek irányából folydogáló könnyek alá tette. De ekkor már csak a bal szem könnyezett, amelyből egy nagy és három kisebb vércsepp hullott alá. Ezeket a cseppeket a vikárius egy négy részre hajtott kehelykendővel felitatta. A vércseppek a négyrétű kendőt mind a négy oldalon megnedvesítették. Június 22-én, azaz szombaton, folytonosan őrizték a képet, s várták a könnyezést, de semmit sem észleltek rajta.
Vasárnap, június 23-án, hajnalban négy és öt óra között ismét könnyezni kezdett a kép, de most nem olyan bőven, mint pénteken. A jelenlevők azt látták, hogy a jobb szemből egy nagy, három közepes, és négy kisebb vércsepp hullott alá; a bal szemből pedig három vagy négy közepes és egy nagy vércsepp esett a kis patenára. Reggel aztán alaposan átvizsgálták a képet, s a kép rámáján még találtak néhány vércseppet, amelyeket Bárdy Bonaventura atya itatott fel tiszta kehelykendővel.

Az egyházi vizsgálat
A csodás dolgot már az első nap, vagyis június 19-én jelentette a gvárdián a Pozsonyban lakó tartományfőnöknek, Ramocsaházy Bernardinnak, aki azonnal jelentést tett a dologról az esztergomi érseknek. Erről 1715. jún. 22-én Rutkay Remig, tartományi titkár, értesíti Sneider Dénest, a volt tartományfőnököt. Az esztergomi érsek rögtön bizottságot küldött ki, hogy vizsgálják meg a dolgot. A bizottság tagjai a következők voltak: Mednyánszky Ferenc esztergomi kanonok, Frieweisz Mihály somorjai plébános és kerületi es- peres, valamint Ramocsaházy Bernárdin tartományfőnök. A bizottság június 25-én érkezett Szentantalba, s azonnal hozzáfogott a vizsgálathoz. A képet este 10 órakor levették helyéről, s az emelet X-es számú szobájában helyezték el az asztalra. Az ablakokat és az ajtót bezárták, lepecsételték, s az ajtó kulcsát megőrzésre átadták Frieweisz Mihálynak, a kerületi esperesnek.
Június 26-án több ízben felnyitották a szobát, és megvizsgálták a képet, de semmi változást nem láttak rajta.
Újabb csodás esemény
Június 27-én délelőtt is több ízben betekintettek a szobába, de a képen semmi nyoma nem volt a könnyezésnek.
Ugyanazon a napon sokan jöttek a kolostorba, s kérték a gvárdiánt, hogy mutassa meg nekik a képet. A gvárdián a tartományfőnökhöz utasította őket, aki engedett kérésüknek és a kerületi esperest hivatta, hogy nyissa ki a szobát.
Frieweisz Mihály esperes kinyitotta az ajtót, és megmutatta a képet a látogatóknak, utána ismét bezárta az ajtót és lepecsételte a zárat. Ugyanezen napon este felé megint jöttek zarándokok, akik látni akarták a csodás képet. A sekrestye mellett lévő folyosón beszélgetett a tartományfőnök a kerületi esperessel és három világi úrral, mikor a vikárius megparancsolta az egyik laikus testvérnek, hogy nézzen szét a templomban, s azután zárja be a templom ajtaját. A laikus testvér a templomban három asszonyt talált, akik azt kérdezték tőle, vajon most este megnézhetnék-e a képet, amelynek látására idejöttek. A laikus testvér megmagyarázta nekik, hogy most este nem lehet, mert a képet már elzárták az egyik szobába, s a zárat lepecsételték. A felelet után az asszonyok eltávoztak, mire ő bezárta a templom ajtaját. Amint visszajött a templomon keresztül, s arra a helyre érkezett, ahova annak a folyosónak az ablaka látszott, amelynek egyik szobájában volt a kép, meghajtotta fejét, s így sóhajtott fel: „Édes Szűzanyám, minek zárkózol el az emberek szeme elől, mikor annyi buzgó lélek kíván látni és buzgón óhajt tisztelni! Könyörülj, kérlek rajtunk!"
Alighogy ezeket a szavakat kimondta, hirtelen a főoltár felé nézett, s a bámulattól majdnem összeesett, mert ott látta a főoltáron a csodás képet. Egy pillanat alatt a képnél termett, térdre borult s buzgó szívvel mondott köszönetet a Szent Szűznek. Azután kisietett a folyosóra, ahol még mindig ott állt a tartományfőnök a kerületi esperessel és három világi úrral. A laikus testvér egyenesen a kerületi espereshez fordult, s így szól hozzá: „Főtisztelendő úr tette a főoltárra a csodás képet?" Az esperes csak néz a testvérre, s semmiképp sem érti a kérdést. A testvér újra ismételi szavait, s a bámuló esperesnek váltig azt állítja, hogy a kép az oltáron van. Erre mindnyájan a templomba siettek, s meglepődve látták, hogy a csodás kép a főoltáron van a tabernákulumhoz támasztva. Bámulatukban és nagy felindulásukban alig tudnak egy Üdvözlégy Máriát elmondani a Boldogságos Szűz tiszteletére. Utána rögtön az ajtóhoz siettek hogy lássák, vajon épségben vannak-e a pecsétek az ajtón és az ablakon? Az ajtót zárva találták, a pecsét ép volt rajta; és mikor a szobát kinyitották, tapasztalták, hogy a kép nincs a szobában, pedig az ablakok be vannak téve, s a pecsétek sértetlenek. ....."