Hogy miként fogadta a hunogurok Kandikh vezette követségét még II. Jusztinosz előtt I. Jusztinianosz, elmondja azt nekünk Menander Protektor, aki híradásában elég átlátszó módon igyekszik elhallgatni, hogyan vállalta a nagy császár – nem sokkal a halála előtt – az évi adót a hunogurok kagánja számára:

"Az avarokról, hogy ők sok földet bejárva eljutottak az alánokhoz, s az alánok vezetőjének Szarósziosznak a pártfogását kérték, hadd ismerkedhessenek meg az ő közbejötte útján a rómaiakkal. Szarósziosz Iusztinoszt, Germanosz fiát, aki akkoriban Lazikében a csapatok vezére volt, tájékoztatta az avarokról, Iusztinosz pedig a császárt, Iusztinianoszt. A császár utasította hadvezérét, hogy ama nép követségét küldje Bizáncba. Egy Kandikh nevű férfit választottak ki arra, hogy elsőként menjen követségbe az avarok részéről. Ez a palotába menve elmondotta a császárnak, hogy itt van a népek közül a legnagyobb és harcban legerősebb, hogy az avarok törzse lebírhatatlan, s képes mindent, ami ellene szegül, könnyen eltaszítani és elpusztítani, hogy illő a császárnak őket fegyveres szövetségeseivé fogadnia, s így derék védelmezőket szereznie, és hogy ők másként nem lesznek igaz jóindulattal a római állam iránt, csak úgy, ha a legértékesebb ajándékokban, rendszeres évpénzben és termékeny földű lakóhelyben részesülnek. A monarkha teste már nem duzzadt az erőtől, harci kedve már nem állott csúcspontján, mint amidőn a vandál Gelimert és a gót Vittigészt, mindkettőjüket még fiatalságában, hadifoglyává tette, ellenkezőleg, már öreg volt, s egykori férfias és harcias gondolkodása kényelmesebbre változott. Ezért miután Kandikh a fentebbieket hírül adta, tüstént azt határozta, hogy más úton-módon és nem hadviseléssel fogja elhárítani a barbárok erejét. S tényleg le is küzdötte és teljesen meg is semmisítette volna azt nem fegyveres harccal ugyan, hanem jól kitervelt fogással, ha előbb el nem ragadta volna őt a halandónak kijáró vég. Nem sokkal ezután ugyanis eltávozott a túlvilágra; miután nem állott módjában életben maradni, a másik út irányába fordult."

Szádeczky-Kardoss Samu megjegyzése az idézethez: "I. Iustinianos császár (527–665) Itáliának a keleti-gótoktól való visszafoglalása (554) után általában, de főleg a Duna–Pontus–Kaukázus határ mentén nem fegyverrel, hanem diplomáciával, a barbár népek pénzelésével és ilyen módon történő egymásra uszításával gondoskodott a birodalom biztonságáról. Utódja, II. Iustinos (nem azonos a jelen forráshelyen szereplő Iustinosszal) szakított a iustinianosi politikával, de ez az eljárása jórészt kudarcokat eredményezett."