Ahelyett, hogy örülnél, hogy még az utolsó perceimet is az avar kérdésre áldozom… Ennyire kényelmetlenül érint a forrásközlés?

 

 

Idézet Flavius Cresconius Corippus In Laudem Iustini Augusti minoris c. verséből – prózában:

A hetedik aranyos nap tekintett le az örvendező világra, tavaszias derűvel űzte el a télies fagyot. Amint a császár vidáman magas trónjára lépett, s tagjai bíboröltönybe burkolva felségesen helyet foglaltak, az isteni udvar első udvarmestere az ajtó előtt jelentette, hogy az avarok követei utasítást kaptak a belépésre, miután kérték kegyes urunk szentséges lábai elé bocsáttatásukat. A császár jóságos szóval és jóindulattal adott parancsot beengedésükre. A barbár férfiak megcsodálják az első bejáratot és az óriási előcsarnokot, és látják ott állani a megtermett legényeket. Aranyos pajzsaik tűnnek szemükbe, magasba nyúló csillogó vasú dárdákra, aranyos sisakcsúcsokra és rőt sisakforgókra esik pillantásuk, megborzonganak a lándzsák és a fenyegető bárdok meredezésének a láttán. A páratlan pompa egyéb csodái is elébük tárulnak: azt hiszik, hogy a római palota a földre szállott ég. Örvendenek, hogy őket is nézik, jókedvűek, midőn belépésük látványára figyelnek. Olyanok, mint a hürkániai tigrisek, mikor az új Róma népének cirkuszi látványosságul szolgálnak. Midőn ez állatokat mesterük bevezeti, nem hallatják szokásos vad üvöltésüket. A legszélről belépve a népek ezreivel teli cirkuszt bámulják, s nagy félelmükben mintegy szelídebb viselkedést tanulnak. Dühük elül, mintha örülnének, hogy kemény fogságba kerültek, s a porond közepére vonultak. Büszkélkedve szívesen veszik, hogy ők szolgáltak látványosságul. Szemlélik a nézőteret s a helyeslő tömeget. Az uralkodó trónja előtt földre borulva tisztelegnek. Midőn aztán a függönyöket elvonják, a belső kapu is feltárul, s az aranymennyezetű terem fénye felragyog, az avar Tergazisz felnéz a császár csillogó aranydiadémmal koronázott fejére, háromszor hajt térdet, s aztán leborulva hódol: teste a földhöz tapad. Példáját követik a többi avarok hasonló megrendüléssel lelkükben; arcra borulnak, homlokukkal a leterített szőnyegeket érintik, hosszúra növesztett hajuk beborítja a tágas csarnokot, elernyedt tagjaik takarják a fenséges udvart.

Amidőn kegyes császárunk parancsot adott a követeknek, hogy emelkedjenek fel, felszólítására és parancsára a szolgálattevők felállították a földön elterült férfiakat. Ekkor az uralkodó derűs arccal kegyesen ezt mondotta: „Említsétek, hozzátok tudomásunkra, hogy mit kívántok; adjátok elő, hogy mi királyotoknak az üzenete.” Miután a császár nyugodt hangon ekként beszélt, a nyers és durva avar így kezdett szólani éles szavakkal: „Az avarok királya, a kagán legyőzte a világ legbelsejét, nagy harci erénye híres türannoszokat terített le, számtalan népet és hatalmas királyságot igázott le. Az ő hadserege képes a víz kimerítésével kiszárítani a thrákiai Hebroszt, ivásával a folyómedret üressé teheti, s még ha ez megtörtént, akkor sem távozhat onnan szomját teljesen kielégítve. A vad perzsák féltek tőle, a fenyegetőleg felmagasodónak a térdeihez emelték kezüket, könyörgésükkel érdemelték ki a békességet. Ha nem így történt volna, hiába övezték volna Babilóniát magas falak, Parthia most az avarok uralma alatt nyögne. Áttörtünk az Euphratészen, jeges folyókon keltünk át a téli havon, amerre fagy fékezi a vizek folyását, és a hullámzó ár keményebbé fagy mindenféle ércnél. Láthattuk, hogy üvegszerű páncélból kifeszített hidak borulnak az állóvizekre, folyókra, csermelyekre. Kovakő vagy márvánnyal burkolt talaj módjára fedte a megszilárdult víz a rokonát, a folyékony vizet. Csikorgó szekereinket keményre fagyott hullámokon vezettük át. A gördülő kerekek nem hagytak nyomot maguk után, az érckerékpánt a szokásostól eltérően haladtában nem mélyített barázdát, a törékeny kristályos jég nem deformálódott, mert a rendkívül kemény fagy megmerevítette. A patásállatok őrült zajt csapva a vizet tapodták körmükkel, mintha az sík mező volna. Esővízen tiportunk: száraz lábbal jártunk a habokon. A terjedelmes hómezők tágas utat nyitottak. Kemény népek ellen indítottunk komoly háborút. A sereg egy része tábort vert. Ütközetekbe bocsátkoztunk, erődített helyeket vettünk be, falaikat lerombolva hatalmas városokat döntöttünk le. Győzedelmes királyunk most elérte a szkíta Duna partjait, s a széles mezőkön sűrű tömegben üttette fel a sátrakat, s bennünket, császár, e fényes falak közé küldött. Itt az ideje, hogy kézhez vegyük bőkezű atyád évenkénti juttatásait. Amit ő, a szentséges uralkodó nyújtott nekünk, azt úgy illik, hogy ti is nyújtsátok. Ha azt akarod, hogy a szövetség és a béke érintetlenül fennmaradjon, és a megállapodások továbbra is érvényesek legyenek, akkor királyunk kérésére elküldöd a neki járó ajándékokat.” A császár mentesen a harag indulatától kegyesen és nyugodtan pillantott derűs szemeivel a fiatalemberre, aki ilyesmikkel hencegett, s higgadtan a következőket ejtette ki száján: „Amennyire megengedett a szólásszabadság a követek számára, annyira illik, hogy a követek lelkükben ügyeljenek a szerény mértéktartásra, életvitelükben a szolid komolyságra. Rendre tudniok kell, hogy hol viselkedjenek alázatosan, s hol mutatkozzanak büszkéknek beszédjükben. Azt kérjék, ami csendesíti haragunkat, s midőn szerződésekre hivatkozva követelőznek, gondoljanak közben életük biztonságára. Amit szeles szavakkal felfuvalkodott büszkeséged mondat el veled, az leleplezi tunya gondolkozásod formátlanságát. Mit dicsőíted itt a futva menekülőket, s próbálod üres hírveréssel felmagasztalni földönfutó népedet? Az avarok vad népe, amely [állítólag] hatalmas királyságokat igázott le, saját földjeit nem volt képes megvédeni, lakóhelyeit futva hagyta el. Te, mintha mi nem tudnánk a valóságot, üres beszédedet hamis hírek beleszövésével merészeled elmondani, és szégyenletes ravaszkodással koholsz újra és újra hiú álomképeket. Amit te a ti harci munkabírástok jeleként látsz jónak feltüntetni, az a mi katonáink számára nem több mindennapi játékos gyakorlatnál. Ami az urak számára csak kedvtelés, ugyanaz a szolgák számára komoly dolog. Ez a mi birodalmunk virágzó hatalommá lett, szerte az egész földkerekségen háborúkat viselve s ugyanakkor a békét védelmezve. Mi atyáink erkölcseit követve a békét szeretjük, de megijedni a kemény háborúktól sem ijedünk meg. Béke a meghódolók osztályrésze, a gőgösen elbizakodottak viszont háborúkban lelik vesztüket. Kíméljük azokat, akik nem ártanak, nem kímélünk viszont semmiféle bűnöst. Istené a római állam, nem szorul földi fegyverekre. Kegyesen és jogrendben él, magától nem kezd háborút, de vállalja azt, ha más indítja ellene. Ha a háládatlan népek megtagadják szolgai kötelességeik teljesítését, először csak kormányzati úton figyelmezteti a potenciális ellenséget. Aki megszívleli az ilyen figyelmeztetést, élni fog, s tőlünk elvárhatja a kiérdemelt megbecsülést. Aki a békét szereti, biztonságos békében maradhat. Akik viszont a háborút akarják, a háborútól lesújtva vesznek majd el. Amely nép valaha kihívta maga ellen a római hadijelvények csapását, az rémülten tapasztalhatta, hogy lovas osztagait mintegy váratlan villámcsapás semmisíti meg, számtalan fia esik el, s látnia kell büszke királyait a mi diadalmenetünk által megtörve és megalázva. A kagán tehát harci jelvényeimmel a sajátjait készül szembeállítani, s az avarok népe hadi kürtök és harcmezők emlegetésével fenyeget meg engem, ha nem adunk megegyezés szerinti juttatásokat? Azt vélitek, hogy atyám ezt félelemből tette, holott csak a szűkölködőket szánta meg, és a földönfutóknak adott ajándékokat? Kegyes uralkodói gyakorlatot követve járunk el ilyen módon, s elrendeljük, hogy háládatos híveink megkapják a kellő gondoskodást. Bőkezűnk vagyunk, de nem pazarlóak: elvesztegetni semmit sem szoktunk. Kezünk ugyanolyan jog alapján rendelkezik az anyagi javakkal, mint amilyen alapján a földkerekséget tartja hatalmában. Az arra méltóknak saját elhatározásunkból adunk, a méltatlanoktól viszont megtagadjuk adományainkat. Te csapataidat csapataimmal, erőidet erőimmel merészeled összemérni. Mi elsősorban nem fegyvereinkben bízunk, bár hadvezéreink, csapataink, bátor parancsnokaink, behódolt királyaink és népeink bőviben vannak minden szükségesnek, és olyan nagyszámúak, mint az égből hulló esőcseppek vagy mint a homokszemek a tengerparton. Ami felette áll mindennek, s az én különleges vigaszom: az Isten a forrása birodalmunk erényének és dicsőségének, ő adja a biztonságot, a kormánypálcát és a hatalmat. Az ő kegye rendelte a latin népeket az összes többi királyságok fölé, s ő ajánlja a maga békéjét mindenkinek elfogadásra. Belé vetjük reménységünket, az ő erejével sújtjuk le a gőgösködőket, az ő kegyes támogatásával óvjuk népeinket. Csodás erejével ő szaporítja diadalmeneteinket. Az ő munkálkodását magasztaljuk, s csakis őt féljük. Egyedül őt tiszteljük, s a legfőbb hatalom urának őt valljuk. Tudják meg az avarok, hogy ő mindenki istene. Fennhéjázást nem tűrünk el. Kegyesen fogadjuk a bennünket szolgálni akaró népeket, az alázatosakat ajándékokkal és megtiszteltetésekkel tüntetjük ki. Kinek-kinek kötelessége mérlegre tenni anyagi eszközeit, s hőseinek erejét, hogy így eldöntse, kik ellen viselhet háborút, s milyen kedvező kilátásokkal foghat fegyvert. Az az istenség, akitől ti vártok segítséget, inkább önmagával törődjön. Ha hiú istenalakok a hatalmas egy Istent megtámadni, ha faragott kövek, süket és néma figurák, különféle fémekből ötvözött szörnyalkotások maguktól járni tudnak majd, ha a föld háborút indíthat az ég ellen, ti csak akkor foghattok fegyvert az én fegyvereim ellenében. Ha te, barbár, nem tudod, mire képes a római hadierény, érdeklődj régi tetteink után, amelyekre latin őseink, apáink és nagyapáink képeseknek bizonyultak. Ó, te tudatlan, tanuld meg, mire volt képes előttünk atyánk, aki alatt a vandál zsarnokok pusztulásba dőltek, a géták megalázkodni kényszerültek, az alemannok, frankok ifjú serege s annyi más nép és hites birodalom szerte a föld kerekén diadalmenetünk nyomán igába hajtotta büszke nyakát, szolgaságra adta fejét meg lelkét, s ellenségből kitartó hívünkké lett. Enszkultor kész udvarunkat szolgálni, követeket és sok-sok ajándékot küld hozzánk. A velük [Enszkultorékkal] szemben hálátlanokat oltalmazzuk Inkább fegyvereinket készítjük elő! Az urak ellen fordulunk, ugyanakkor szökött szolgáik előtt kitárjuk kapuinkat? Nem, törvényeinkkel az ilyesmi összeegyeztethetetlen. Vitatom a helyességét annak, ami történt. Méltatlanoknak nyújtottunk anyagi támogatást. A kagán azt hiszi, hogy félünk tőle, s hadijelvényeinket háborúra próbálja kihívni? Menjetek csak. Készítsétek a harcmezőket, csatasorokat, táborokat. Várjátok csak az én vezéreimet, biztosan ott lesznek hadijelvényeimmel.” Ámult és reszketett az avar; a nagy félelemtől szinte megmeredt. Torka kiszáradt, elakadt benne a szavak folyása, megzavarodott a fenyegető bajoktól, s így távozott a császári rezidenciából.

 

 

 

 

 

 

Figyelemreméltó, amit a frissen trónra lépő II. Iusztinosz császár mond az atyja által a hunoguroknak fizetett évi adóról. Ezt a rendszeres juttatást – melyet Bizáncban szerettek „munus”-nak, vagyis ajándéknak feltüntetni – saját beismerése szerint már 565 novembere előtt fizette a hunoguroknak édesatyja, I. Iustinianus, nyilván nem véletlen az sem, hogy a trónváltást követő héten az avarok már ott kilincseltek a palotában a fizetési megállapodás ilyenkor szokásos hivatalos megújítása végett.

 

Az idézet jelentősége másfelől abban áll, hogy világosan igazolja azokat a kutatókat, akik földrajzi és klimatológiai érvekre hivatkozva csakis a Kaszpi-tenger déli partjai mentén tudják elképzelni a hunogur vándorlás útvonalát.

 

Harmadsorban pedig, a császár szavai kiemelik a géták (hattik) népének harci nagyságát.

 

Megjegyzendő, hogy a következő évek avar–bizánci tárgyalásain gyakran találkozunk egy Targitész vagy Targitiosz nevű hunogur követtel – Menandrosz és Theophülaktosz Szimokatta beszél róla –, aki azonos lehet a Corippusnál szereplő Tergazisszal. Ez a személynév pedig erősen emlékeztet bennünket a Hérodotosznál a szkíták ősatyjaként szereplő Targitaiosz nevére.