Kedves fraki!

> Mondjuk a példád annyiból nem releváns, hogy összetett szó.

Három dolgot említenék. (1) A cseh mássalhangzósságára ugyanaz a fél tucat szó/kifejezés kering. Ez alapján jellemzik a nyelvet, holott a legmássalhangzósabb szavak is mindig mondatban jelennek meg. Érdemes meghallgatni Karel Gott Lady Karnevalját annak is, aki nem szereti [mint én sem], annak is negyedik sorát: „teď v srdci chovám, jen lady Karneval” [utolsó sorként is szerepel, ott szinte recitálva artikulálja]. Fel se tűnik ez a magyar szempontból hatos msh.-torlódás. Így a csehre felhozott, urbánus folklórba tartozó példák sem relevánsak.

(2) A mérlegelésbe nemhogy az összetett szavakat be kell vonni, de még a több szavas, egy egységként ejtett kifejezéseket is. Ezek ugyanis fonetikailag egy szót alkotnak, az akusztikus élményt ugyanúgy determinálják, mint ha ugyanaz a kapcsolat egy morfémán belül helyezkedne el.

(3) Nem tudom, hogy feltűnt-e – nekem igen –, hogy az új fogalmakra alkotott szavak a magyarban már elvétve jönnek létre képzéssel, sokkal inkább összetétellel (az átvétel mellett). Emiatt az összetett szavak is relevánsak, minthogy a nyelv egésze szempontjából nem mindegy, hogy a csehhez-szlovákhoz hasonlóan az új szavak jelzős szókapcsolattal képződnek-e, vagy sima összetétellel. Az első a magyarban is falanxi stratégia eredményt adna, ahol nincs csak hármas torlódás.


> És az unikálisságát is kétlem.

Lehet hozni a példákat a környező nyelvekből a hatos vagy hosszabb msh.-torlódásokra (a msh.-torlódást itt definiáljuk úgy, hogy nincs benne szótagcsúcs). Igen csak találékonynak kell szerintem lenni, hogy a grúznál közelebb találjunk.


> A "szubsztanciális" most tényleg hülyeség volt, igaz. Mondjuk, "fizikai". Tehát a példádban a 0. szintet akarta jelenteni. (De nem véletlenül keveredett össze.)

Így sem nagyon tudok válaszolni. Azért mert, a színes példádra visszatérve, ez kultúrafüggő dolog: kinek az ártatlanság, kinek a gyász ugrik be a fehérről. A sárgát a „meleg” oldalra rakják, de bizonyos árnyalataitól én fázom, legalábbis jobban kiver a hideg, mint az egyébként „hideg” kék egyes árnyalataitól.

Egy megközelítés adódik: a szonoritási (hangzóssági) rend. Bizonyos nyelvekben a szonoritás fonológiai szabályt jelent: vagyis a szótagkezdetben csak olyan hangsorozat fordulhat elő, amelynek elemeihez rendelt szonoritási értékek emelkedő vagy stagnáló sorozatot alkotnak, de nincs csökkenés. A szótagmag a legszonórusabb hangzó és a szótagvégen (ha van) a hangsósság a szótagkeztettel inverzen csökken.

Ha ezt kipróbáljuk: van pl. a trampli szavunk, szótagolva: tramp-li. Ebből világos, hogy a zöngétlen zárhangok kevésbé szonórusak, mint a folyékony r, ill. orrhangú m. Ha megpróbáljuk megfordítani a szótagkezdeten, ill. szótagvégen belüli sorrendet, akkor a nyelvünk meg fog bicsaklani: rtapm-li.

A szlavisztika az alábbi hangzóssági rendet ismeri (szögletes zárójelben a szonoritás értéke): zöngétlen réshangok [1] = zöngétlen zárhangok [2] < zöngés réshangok [3] = zöngés zárhangok [4] < orrhangok [5] = folyékony hangok [6] < magánhangzók [7]. Ezzel szemben rumcinak majd objekciója lesz, miszerint a réshangok nem lehetnek kevésbé szonórusak, mint a zárhangok, az ő modellje: zárhangok [1] < réshangok [2] < zengőhangok (=orrhangok+folyékonyak) [3] < magánhangzók [4].

A részleteket persze befolyásolja a fonológiai modell, meg talán az adott kultúra (nyelv) is. De talán a szonoritás felelhet meg a színes hideg–meleg felosztásának. És még, ami az utóbbi szonoritási rendből hiányzik: a zöngés-zöngétlen kontrasztot ismerő hangok közül a zöngések szonórusabbak.


> Az azért nemde a cseh és szlovák nyelv unikuma, hogy egy hang esetén a fonológiai szempontok mintegy felülírják a fonetikait. Mert más nyelvek esetében arról azért nem szoktak vitatkozni, hogy az "a", a "b" vagy akár az "r" hang mással- vagy magánhangzó-e.

Ezt a kérdést ilyen formán visszautasítom. Ez olyan, mintha azt kérdeznéd: csak a cetfélék-e azok az emlősök, amelyeknél vitatkozni szoktak azon, hogy halak-e avagy sem. Ilyesmi csak annak kérdés, aki érdeklődő amatőrként tekinti a kérdést.

De hogy válaszoljak is: az, hogy hangsúlyt hordozhat egy szótagképző „mássalhangzó”, az valóban elég unikális, persze még ide kell venni a szerb-horvátot is. Ez megvolt az ószlávban, vagyis a bulgár és a macedón elődnyelvében, megvolt a szlovénban is (a helyesírás ott még máig úgy tesz, mintha meglenne): Tehát végül is egy nagy nyelvág 2/3-ára jellemző. Sőt az indoeurópai alapnyelvre is rekonstruálják (ott még az m-re és az n-re is). Tehát unikális, de nem off-system.

A világ más nyelveiben másként jelentkezik ez. A japánt pl. nem szótagalapon közelítik meg, hanem moraalapon. Elterjedt az a tévképzet, pl. a japán haikuk 5+7+5 (azaz 17) szótagosak. Ez nem igaz, mivel nem a szótagokat kell számolni, hanem a morákat. A szótagzáró n pl. önálló morát alkot: a szan ’úr’ tehát két morás. A morák előjönnek a japánban a zenei szóhangsúly esetén is, tehát végső soron a szótagzáró n a hangsúly szempontjából a japánban is ugyanolyan viselkedésű, mint egy magánhangzó.