Én, a köztársaság

(Egy fiktív k-k-európai miniszterelnök beszédvázlataiból.)

„Jó napot kívánok ÉN! IGEN, ÉN! Kezdjük az elejÉN: ÉN tudom, mekkora a költségvetési hiány. Tudom, mert ÉN csináltam. De nem mondom meg, nem ÉN! Nem tartozik rátok.

Ha tudnák a polgárok, hogy áll az ország, az megzavarhatná a választások rendjét. A választások rendje az, hogy a választó tudatlan. A választások rendjét egyébként bármi megzavarhatja. Itt van például a választás. Ha választani lehet, az maga a bizonytalanság. Egy dolog biztos: egy ember, egy program, ÉN.

Ha ÉN lennék az egyetlen jelölt, nyugalom lenne, egyetértés, együtt dobbanna tízmillió szív, egyetlen, tiszta hangon szólna az egész köztársaság: az ÉN hangomon. Az egész hercehurcát, kampányt, vitát, ribilliót meg lehetne spórolni. Egy ember, egy program, egy párt, egy köztársaság.

Aki az ÉN barátom, az a köztársaság barátja. A köztársaság tehát ÉN vagyok. IGEN, személyesen. Az arcommal komplett toronyházakat tudok befedni, a fülem három, az állam négy emelet. Az állam ÉN vagyok. ÉN vagyok az aszpirin az ország minden fájdalmára. ÉN vagyok a válasz – függetlenül attól, hogy mi volt a kérdés. ÉN vagyok az Alfa, az Omega, az LGT, de még a P. Mobil is.

ÉNekelek, táncolok, egyszerre öt tévécsatornán is ott vagyok. Interjút készítek saját magammal, sőt, szimultán interjút egyszerre két saját magammal. Minek ide bárki más, ha itt vagyok ÉN? Mutatóujjammal egész országokat tudok fenyíteni, de simogatok is, ha kell, mert az jól néz ki a képernyőn. Árnyékommal még a saját kormányomat is eltakarom, minisztereim többségét nemcsak arcról, de névről sem ismeri fel a nép. Két ujjammal a saját pártomat is fölcsippentem, s zsebrevágom.

Egy este fogtam egy üveg viszkit, egy jó szivart, csendre intettem Klárát, és megírtam Magyarország következő tíz évének programját. Tízmillió ember boldogságának receptjét. A felelős kormányzás egyetlen lehetséges, egyedül üdvözítő útját. Hát ilyen a jó viszki, ilyen vagyok ÉN. Séróból nyomom a programot, egyetlen este alatt, egyes-egyedül ÉN, szakértője mindennek.

A dokumentumot, ami a köztársaság jövőjét tartalmazza, fogtam, és beletettem egy borítékba. Nem mutatom meg senkinek, még megzavarná a választásokat. De csak itt, csak most, csak Önnek, megsúgom; és lassan súgom, hogy mindketten megértsük: az áll a papíron, hogy
„ÉN! IGEN, ÉN! ÉN SZEMÉLYESEN!”

*