Kedves Móranya!

Engem is a mai napig megnyugtat,hogy elbúcsúzhattam a kicsikéimtől!

Egyébként nem esik már nehezemre szülésznőként dolgozni,most már könnyebb,hiszen egy éve történt mindez és én erősen hiszem,hogy a mostani júniusi lombikkal szerencsével járok.

Szégyenlem magam a szakma nevében,bár le kell szögeznem,hogy minket is megráznak az ilyen esetek csak talán nem vagyunk kellőképp felkészítve arra,hogy ilyenkor valóban segíthessünk lelkileg könnyebbé tenni ezeket a borzalmasan megrázó órákat.Mert mint már itt írtunk is róla,minden másodpercnek jelentősége van abban ,hogy a későbbiekben fel tudja dolgozni az édesanya az őt ért veszteséget.

Ígérem amit lehet azt megteszem a saját munkahelyemen szót ejtek róla,hogy erről nagyon fontos lenne továbbképzést tartani.Fogjunk össze veled és írjunk a Kismamának arról,hogy legyen cikk az ilyen veszteséget megélt nőket miben segítheti a személyzet a kórházban,a kollégák a munkahelyükön,az ismerősök,a férj,a család,és mi az ami ilyenkor helytelen és megengedhetetlen,mit tilos mondani!

Éduát nem nézhetik egy kis semminek,ne hagyd,kérd ki a saját és a kislányod nevében!

Puszi:Bábuska