Sziasztok,

ne haragudjatok, hogy "külsősként" beleszólok a topikba - én nem vesztettem még el gyermeket, van 3, de nálunk is voltak vízfejűségre, Down-kórra stb. utaló jelek, másrészt dolgoztam fogyatékosokkal, foglalkoztam halállal, gyásszal... így talán van valami "alapképzettségem".

Nagyon megrázóak voltak a történetek, nagyon felkavart. És elősodort egy csomó nehéz kérdést bennem. 

Zicsorka, eleinte nem értettem, miért vetettétek el a babádat, de felkutattam a NLC-n és most már értem! - Számomra felfoghatatlan az az orvosi gyakorlat, hogy a beteg magzattól minél hamarabb meg akarnak szabadulni, de azt hiszem, a Ti esetetek az egyetlen olyan kivétel, amivel egyetértek! És nem azért, mert a fogyatékos gyereket minek kihordani, vagy ilyen marhaságok, mert szerintem az is éppen olyan drága, értékes kis emberke!!! Hanem mert ha megszületés után, vagy akár 3 vagy a 7 éves gyerekem kerülne ilyen helyzetbe, hogy napról napra jobban szenved, és nem lehet rajta segíteni, és biztosan nincs esélye, akkor azt hiszem, én annak a gyereknek is kérném a könnyű és gyors halál lehetőségét. És aláírnám a papírt. Azt hiszem, ezzel tényleg a legjobbat tetted a kicsikédnek, és ez valóban a szeretetedet bizonyítja!!

- Csak azt nem értem, miért nem tudják ezt az orvosok humánusan csinálni??? Miért kellett annak a pici lánynak napokig haldokolnia? Ha egy beteg vagy öreg kutyát el lehet altatni, egy kicsit gyermek miért nem érdemel meg egy altató injekciót a hasfalon keresztül?... 

(Tudom, társadalmunk, amely engedélyezi az abortuszt és a 22 hetes vetélést, álszentül elutasítja az eutanáziát...) DE mégis: miért nem lehet ezt szebben, jóságosabban tenni?   

 

Aztán... Móranya, a te soraid is nagyon megindítottak, és osztozom a bánatodban! És ennek a kapcsán az indított meg különösen:

milyen kegyetlen és szívtelen ez a mostani orvosi gyakorlat, hogy a fogyatékos és beteg (vagy annak gyanított) gyerekeket minél hamarabb elvetéltetik. (Természetesen MÁS, ha az a baba szenved, és az is, ha az anya nem bírja tovább hordozni,vagy ha amúgy sem akarná megtartani.) De ha csak "úgysem élné túl", vagy "úgyis élettel összeegyeztethetetlen" stb... Akkor miért kell a mamát rábeszélni az elvetetésre? Hát miért nem kaphatja meg az a baba azt a néhány boldog hónapot még a méhben? (És esetleg a túlélés 1 ezrelékes esélyét? Mert olyan is volt már a történelemben...) Miért nem segíti a társadalom ebben a KISMAMÁT is, hogy az egyszer talán halálraítélt gyermeket is szeretettel tudja kihordani? És ha megszületik és meghal 2 vagy 12 vagy 25 nap múlva - hát nem csodálatos, hogy akár még ennyit is élhetett? - Elvégre mindenki halálraítéltként születik! - Annak a babának az a két hét is az élet lenne; ehelyett... Nem akarom folytatni, és ne haragudjatok, hogy ezzel is talán fájdalmat okoztam, de azt hiszem, ez borzasztó nagy bűne az orvosoknak is és társadalmunknak is, hogy mindezt nem tematizáljuk, hanem elfogadjuk a jelenlegi gonosz gyakorlatot. - Móranya szavai gondolkoztattak el: talán egy más világban még hordoztad volna könnyezve, de szeretettel kicsi babádat néhány hétig vagy hónapig... talán egy nehéz koraszüléssel jött volna a világra, talán tényleg nem sokat élt volna, de lelkileg talán mégis könnyebb lett volna Neked (ha más szempontból pedig talán persze nehezebb, de mégis talán méltóbb, szebb...)

 

És még: lányok, a halál borzalmas, egy gyermek elvesztése pedig annyira iszonyú, hogy nem is tudom, egy édesanya hogyan élheti ép ésszel túl... Sehogyan  - ahogy mindent túlél az ember, de valami örökre elhal benne, mintha elvesztené egy ujját. A hiányt nem pótolja a többi...  Ezt nem lehet szépíteni, és borzasztó, hogy erre a legtöbben "bulizást" meg újságolvasását tudnak ajánlani... Én azt hiszem, sírni kell, ki kell sírni, ez jár a babának is és az anyának is; és meg kell élni a gyászt, és igenis kerülni a kisbabásokat és a terheseket, amíg ez rosszul esik; és el kell nevezni a babát, és ha nincsen sírja, akkor is legyen valamije, akár egy fehér kis lapja a fiókban, rajta egy kedves kép, egy fekete csík vagy egy lepréselt virág... Talán ezek segítenek elviselni a fájdalmat, de a veszteség örökre megmarad.

 

És még annyit: ezek a veszteségek készítik elő saját halálunkat. És fordítva is igaz: mindenki, akit elveszítünk, odaát vár minket, a kapuban, és nekünk segít majd egyszer ellépni innen.