Ezt a választ valószínűleg az indukálta, hogy a házasságomról nem írtam semmit. Én egyébként 12 évig mintafeleség voltam. Aztán olyan dolgok miatt, aminek köze nem volt a házasságomhoz (apukám meghalt, szüléskor majdnem mindketten meghaltunk, elvesztettem az állásomat, anyukám daganatos beteg lett, stb.), olyan mértékben pánikbeteg lettem, hogy már az utcára sem mertem egyedül kimenni. Ezt az otthoniak hisztériának minősítették. A gyógyszerek nem használtak, aztán amikor végre találtam munkát (köszönhetem megintcsak annak a kollegámnak, akiről ez az egész téma szól), akkor minden reggel-este rémálom volt az út, mert szédültem, ha nem volt velem valaki. Aztán munkahelyi gondjaim is akadtak, és megint csak ő állt ki mellettem, miközben hónapok óta gyakorlatilag 12-14 órázunk és közben otthon egyfolytában azt hallgatom, hogy de nagyon szeretek dolgozni, nagyon jó lehet a munkahelyemen, hogy csak aludni járok haza. Pedig inkább meg kell fordítani a dolgot, nem a munkahelyemen szeretek, hanem otthon nem nagyon szeretek. Ráadásul egyedül keresek, mert most a férjem munkanélküli, és leginkább az önsajnálattal foglalkozik munkakeresés helyett. Ha ezt megemlítem, csak a vita van, pedig gyakorlatilag értük dolgozok reggeltől estig. És tényleg dolgozok, nem mást csinálok, mielőtt ez lenne a következő "elítélésem" alapja. Csodálod, ha felnézek egy olyan emberre, aki önzetlenül mellém áll, ha szükségem van rá, és ráadásul sikeres? És mielőtt tévesen következtetne valaki, biztosan nem egyszerű hála az, amit iránta érzek. Azt hiszem túl sok a nyomás rajtam, és hiányzik valaki, aki időnként levesz a vállamról valamit, nem csak húzza lefelé...