"Döbrentei Kornél: A kozmosz sebe

Válasz a Móser Zoltán küldte falevélre

Az őszhatalmú időtől kihívó üzenet érkezett,
sarjadás-erejű válasz rá a képzelet;
kaptam egy talányos – virágtól, fától? – levetett,
Biblia-lapok közt imádságossá aszalt, szívforma levelet:
milliárdból egyetlenként önmaga,
nincs hozzá hasonló, csak hasonlata,
közepén viseltes űr a folt,
mint szívburkon golyó ha áthatolt,
szűziség szűk bejáratán ha átütött,
miként csírakopja konok ősrögöt,
megidéz ávósok vezényelte sortüzet
- ó, ezek a ruszki tankok mögött lappangó vacak-bátrak! –
előtte még, hogy zárkamélyben csillagvizsgálója a szabadságnak
csak kivágott-címerű zászló lehet,
s a magyar életfa lombjába vackolódó Hold
nem éjszakát szül, virradat, amit kihord,
a vitorlát bontó Haza zátonyról nem zátonyra érkezett,
mert nem bitókról lopta le a kötélzetet,
e cirkli-terebélyű növényi seben
átduhhan a molekuláris tisztaság, mint a hó,
s a Szent Lélek is átszáll könnyeden,
a Máriás lobogókkal suhogó,
bár bennünk minden pika a Kossuth-címerig ér,
eszünket búsítja eszme, de erünkben felvidul a vér,
s újra kigyúl a fáklyaüszök, mert az ország mégse a kárhozat hona,
nem ferde gerincet sugall a dőlt keresztű Szent Korona.
Vagy csupán a férgek hada rágta ki az utat
a Nagyistennek, ki szánva minket ide néz, és sírva mulat,
mert csak Ő sejti, mint dönti el, szabadságunk annyi maradt-e még,
mint e lyukon át ránkderengő kerek ég."