A félreguláris török könnyűlovasság egyik fajtája voltak a jellegzetes pirossüveges akindzsik.

Lássuk mit ír GYörkös Tibi kicsit fellengző stílusban ezekről az akindzsikról (kiemelések vastaggal tőlem):

AKINDZSI:

„dúló”, „égető”, „portyázó”, „csatározó”. Irreguláris, könnyűfegyverzetű török könnyűlovasok. Csak a háború idejére gyűjtötték egybe, részben önkéntesekből, részben előre összeírt parasztokból. A háború időtartama alatt az állam fizette, befejeztével pedig elbocsátotta őket. Tevékenységi körük ugyanaz volt mint az aszáboknak, de ők messzebbre jutottak a portyázásaik során és kisebb csatákat is vállaltak az ellenséggel. Fontos feladatuk volt a terület feldúlása, felégetése, rablás, gyilkosság, megfélemlítés, erőszak. Kiemelt szerep jutott nekik a hadjárat során, s fő feladatuk az ellenség hátországának pusztítása volt. Nyílt csatában nem sokat értek. Csoportjuk több ezer fős lehetett. Ugyanilyen módon alkalmazta a török állam a további alakulatokat is: aszabok, beslik, gönüllük.
  A következő idézet forrása: Fodor Pál: A szultán és az aranyalma.
Tanulmányok az oszmán-török történelemről. Balassi Kiadó Budapest, 2001.
“Miután a tatárokon kívül ekkoriban az európai határvidékeken állomásozó akindzsik szállították a legtöbb rabot, természetes, hogy a pendzsikszedésre vonatkozó előírások egyúttal az akindzsik tevékenységét, rabszerzéssel kapcsolatos kötelezettségeit és jogait is szabályozták. Az említett rendeletek az akindzsik rablóportyáit három csoportra osztották: 1. akin: az akindzsi bégek személyes részvételével zajló nagy vállalkozás; 2. haramilik: olyan portya, amelyen az akindzsi bégek nem vesznek részt, ám a portyázók száma meghaladja a százat; 3. csete: kisebb beütés, amelyen száznál kevesebben vesznek részt. Pendzsiket csak az első két típusú portyán ejtett rabok után kellett adni. Azok, akik száz fősnél kisebb csoportokban vagy a maguk szakállára indultak rabszerzésre, mentesültek a pendzsikfizetés alól. A pendzsik összességében ekkor már nem tiszta ötöd. A megerősödött központi hatalom ugyanis a 10 és 17 év közötti fiúkat kivétel nélkül magának követelte, s csupán jutalomképpen engedett át közülük néhányat azoknak, akik szerezték őket. Az adindzsi bég 20, a pendzsikszedő 5, a legtekintélyesebb tovidzsa (akindzsi tiszt) 1, az alacsonyabb rangú tovidzsák pedig ketten 1 fiút kaptak kárpótlásul azért, hogy legértékesebb rabjaikat az állam mindenestől elszedte.”
Ruházatuk: Jellegzetes viseletük a piros sapka volt.