Hagyd a fenébe a vallásosságot! Nem attól lesz jó egy ember.

 

Nem hagyom.

Van, akinek az a fontos, hogy megélje a hitét. Nekem az a fontos, hogy ne éljem meg. :-)

 

A lakótársam vallásos. A Bibliával kel, fekszik. Egyszer kérdeztem meg, mióta hisz, félórás kiselőadást tartott arról, hogy milyen jó, mikor eltölti a Szentlélek. Engem is nyaggat, menjek misére. Nem megyek. Csak közösségben bír gondolkodni. A közösség így, a közösség úgy....

A szeretettel jön, a kereszténységgel, szentlélekkel, a tűréssel, az alázattal, de simán leugat, ha nem úgy teszem vissza a fazekat a szekrénybe, ahogy ő elképzeli. Eszébe nem jut, hogy megkérdezze, nem zavar-e, ha éjjel 1-ig nálunk gyűlésezik a közösség....

Egyszerűen idegesít... Ráadásul én nem hiszek a maszlagokban, mint mise, pokol, menny. Ha van is Isten, nem hiszem, hogy szükség lenne egy szervezetre (=egyház) hogy kapcsolatba léphessek vele. Pláne nincs szükség pedofil papokra... Nem szeretem, hogy úgynevezett "keresztény" emberek kisajátítják az erkölcsöt, mint olyat, ami kizárólag a vallásos ember sajátja. Nem szeretem, hogy a vallás közügy (szerintük). Nem szeretem, hogy az alkotmányba is be akarják venni a kereszténységet... Nem szeretem, hogy az én adómból is támogatják az egyházakat, ahelyett, hogy a hívek tartanák el. És még millió ok.

 

Szóval a lényeg, hogy én nem akarom a vallással tömni a gyerekem, és ha valóban vallásos társam lenne, ő akarná (ezért vallásos) és ez olyan ellentétekre vezetne, amit nem tudnék tolerálni. És miért a gyerek szívjon? Ha ő akar vallásos lenni, akkor majd felnőttként eldönti. Amúgy is csak felnőtt ésszel lehet megélni a hitet.

 

De ne offoljuk szét  a topikom. :-)