Ma reggel azt vettem észre fogmosás közben, hogy bohócorrom nőtt. Nagy, piros, és sípol, ha összenyomom. Azt hittem, a gyerekek szórakoztak velem, és álmomban rárakták az orromra, de nem sikerült leszednem, sőt, ahogy tapogattam, úgy éreztem, hogy nincs is meg alatta az igazi. Kicsit megijedtem, mert nem volt egy nyakkendőm sem, ami ment volna az orromhoz, így a hosszas válogatás miatt lekéstem a HÉV-et. Mert persze pont ma van a kocsim szervízben, így gyalog kellett bemennem. A HÉV-en mindenki engem bámult lopva, és amikor kihívóan rájuk néztem, kibámultak az ablakon, vagy az újságjukba temetkeztek, de én tudtam, hogy engem lesnek. A gyerekek viszont egyáltalán nem szégyelték magukat, leplezetlenül bámultak. Az egyik oda is jött, megrángatta a kabátom ujját, és azt kérdezte, van-e nálam trombita. Megmondtam neki, hogy én komoly ember vagyok, nem foglakozom ilyen butaságokkal, hagyjon engem békén. A trombita nem butaság, azt mondta, de addigra már egész gyereksereglet állt körülöttem és mindenfélét kértek, hogy dobáljak kis színes labdákat, meg álljak kézen, és ilyesmi. Manapság a szülők nem nevelik a gyerekeket, rájuk se hederítenek, azok meg elszemtelenednek, a büdösök. Alig bírtam leszállni tőlük. A munkahelyemen kicsit furcsán néztek a többiek, főleg a liftben, mert nem csukódott be az ajtó a cipőmtől, reggel, mikor felhúztam észre sem vettem, hogy ilyen hosszú az eleje. Aztán mikor leültem a gép elé, kicsit furcsa volt, mert ráültem a folt-hátán-folt frakkom szárnyaira, és rögtön jött is egy üzenetem, hogy öt perc van még az előadásig, a harmadik emeleti tárgyalóban. Leszaladtam, nehogy elkéssek, és ahogy benyitottam, egy porondon találtam magam, reflektorfényben, és egy ember mikorfonnal, akiben a főnökömet ismertem fel meglepetten, épp rólam beszélt. Hogy milyen világszám vagyok, meg ilyesmi. És mindenki tapsolt, ott voltak a kollégáim is, aztán várakozó nagy csend lett. Leizzadtam egy pillanat alatt, nem jutott eszembe semmi. Ezek itt azt várják, hogy megnevettessem őket? De hiszen én egy komoly ember vagyok, nem fogok itt bohóckodni nekik. Elhatároztam, hogy azértsem mondok semmi vicceset. Reggel jó idő volt, mondtam. Felharsant a nevetés. Ezek meg min nevetnek? Én szeretem a munkámat - nevetés. De félek, hogy mások nem szeretnek - nevetés. És jön a jégkorszak, vagy a felmelegedés - egyesek a térdüket csapkodják, könnyes szemmel röhögnek. Ezekbe meg mi ütött? Akkor próbaképpen elmondtam egy viccet. Síri csend lett. Éreztem én, hogy nem való nekem a bohóckodás.