Hankissiádák

 

 

 

„De ha alaposabban körülnézek, egy olyan ország, egy olyan társadalom képe bontakozik ki előttem, amelyet nehéz szeretni. Vagy mondhatnám inkább úgy, hogy nem szabad szeretni.”

 

 

Akkor most hogyan? Inkább így, vagy inkább úgy? Mert nem mindegy. A „nehéz szeretni”, illetve a „nem szabad szeretni”, nem ugyanazt jelenti. Miközben egészen mást jelent a következő mondat: „Nem szabad elfogadnunk olyannak, amilyen”.

 

És mi következik mindebből? A tipikusan hankissi konklúzió: „Ezért mondom most azt, hogy nem szeretem ezt az országot.”

 

 

Egyébként József Attila valóban szociológiai igénnyel, ugyanakkor filozófiai, művészi emelkedettséggel írja le az ország ezernyi fajta baját; nem csupán élesebben, kritikusabban, hanem pontosabban, szabatosabban is, mint a dagályosan locsogó, olykor egészen az ostobaságig lappadó Hankiss Elemér. Talán ezért nem véletlen, hogy a költő végkövetkeztetése (Hankiss „nem szeretem Magyarországot” konklúziójával szemben) így hangzik:

 

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hûséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költõ vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!

 

 

Vagyis nemcsak hogy szabad, de kell is szeretni, szükségképpen kell szeretni azt az országot, amelynek az ember polgára, azt a hazát, amelyből anyanyelve fakad(s amely nem is akármilyen nelyv), amelytől állampolgárságot, útlevelet, vagyis oltalmat nyerhet, bárhol járjon is a világban.

 

Babarczy és Hankiss totyog, mint két buksi medve. Láncon. A butaság láncain. Az egyik elmebetegnek nevezi az országot, a másik azt csepüli kifelé a száján mindegyre, hogy nem szereti ezt az országot. Vagyis Hankissék tulajdonképpen nem mondanak az égvilágon semmit. Nem erkölcstelenek ilyenformán, hanem ostobák. Mert aki beszámíthatatlan intellektuálisan, az értelemszerűen nem lehet erkölcstelen. Ezek az emberek nem problémáznak különösebben semmin, lökik, ami eszükbe jut. Mondom diagnózis, ahogy jön.

 

József Attila versének utolsó szonettjében tulajdonképpen a sokat idézett „érted haragszom, nem ellened” fogalmazódik meg („magyarnak számkivetve”), tudniillik a költő valóban konzekvens, nem úgy, mint az összevissza fecsegő, handabandázó Hankiss. És milyen érdekes, éppen e paradoxonból fakad a katarzis: haragszom arra, akit szeretek (szeretem azt, akire haragszom). Hankiss viszont nem haragszik (ezt a szót nem említi), ő fölülről köp a hazájára, azt mondja: „nem szeretem”.

 

Unalmas bunkó.

 

Így „érvel”: „Nem szeretem például azért, mert hirtelen mindenki nagyon szeretni kezdte. Pártok, mozgalmak, városok, szónokok, himnuszok vallanak szerelmet Magyarországnak.”

 

Az infantilis Hankiss tehát nem a „pártokat, mozgalmakat, városokat, himnuszokat” nem szereti, hanem az országot nem szereti. Dafke. Mert ilyen a jó dedós. A „himnuszok vallanak szerelmet Magyarországnak” szegény hülye Hankiss Elemér szerint, s ő mégsem a himnuszokat nem szereti, hanem Magyarországot nem szereti.

 

„Már csak azt várom, hogy a jobb és a baloldalon egyaránt felcsendüljenek a nemzeti nóták.”

 

Várjad! Hisz neked csendülnek, szentem.