Pedig a Hafele-Keating pontosan arról szól, amit az előbb rendeltél. Az miért is nem jó neked? Mert már elvégezték?

Van még egy halom kísérlet, ami direkt módon bizonyítja az ikerparadoxon valóságos mivoltát, de úgyis hiába mondanám (lingarazda és mmormota már 999-szer belinkelt két oldalnyit belőlük, mindet hiába...)

Na jó, még egyet a kedvedért. Nem mintha remélném, hogy megérted ennek bizonyíték voltát, de azért érdekes.
A gyorsan száguldozó instabil formációk hosszabb idő alatt esnek szét, mint az ácsorgó társaik, ha minden más jellemző megegyezik. Erre nem csak a bomló müonok a példák.
Ha pl. ha van egy elektroncsomagod, az használható stopperként a következő módon: összeszorítod őket egy kis helyre, és várod, hogy a köztük levő taszítás miatt szétszaladjanak. Amikor a középponttól bizonyos távolságra elértek, azt tekintjük a stopper megállításának.
Ezt az elektroncsomagot körbeküldheted egy pályán cca. fénysebességgel (kollektíven gyorsítva őket). Ami érdekes, hogy ekkor egészen sokáig együtt maradnak az amúgy egymást taszító elektronok. Hogy mennyire lassul le a szétesési folyamat, ha a nyaláb keringési sebességét növeled, azt egész pontosan lehet mérni, és mitadisten, pontosan annyira, amennyit a rel. elm. idődilatációja jósol.

---

A rel.elm. matematikájáról: ha azt átlátnád, akkor értenéd, hogy mire vonatkozott Gergo73 és pint érve.

De valóban talán anélkül is meg lehet próbálni. Próbáld meg a következőt végiggondolni:

Két pontosan beállított, a Földön pontosan járó órát indítunk a Földről. Az egyiket ma, a másikat egy év múlva. Az órák azonos pályán fognak keringeni, és pontosidő-jelzéseket küldenek a Földre. A 2. óra fellövése után nem sokkal mi fogja a két órát megkülönböztetni? Milyen jeleket fognak sugározni?