Egy barátommal pár szót váltottunk e-mailben P.K. Dickről. Én szeretem - ő nem ismeri (a Blade Runnert látta). Mondja nekem: "Tudom, te szereted a sci-fit".

Elgondolkodtam.

PKD sci-fi?

Hogy a fenébe ne?! - vágom rá ösztönösen. Nyilván azért (is) szeretem. Mi a csuda volna más.

Nota bene: űrhajó, a világűr felfedezésére induló, tekintetüket a biztató - vagy akár: elkeserítő - jövőbe vetű pionírok nem gyakoriak nála. Még az űrhajó se. A történetei ideje se (jellemzően, lényegileg) a jövő. Sem a múlt. Napjainkban játszódó emberi-társadalmi drámák. Maximum filozófia: lét-nemlét, valóság és ábránd. Őrület és realitásérzék dilemmái hétköznapi emberekben.

Mintha a (nem túl dicső) jövő "hétköznapi" szépirodalmát olvasnánk.

Tény, ha az írásaiból készült filmeket nézzük, azok sokkal inkább könnyen eldönthetően tudományos-fantasztikus mozialkotások: hemzseg bennük a "sci-fis" külsőség. Érdekes, és talán nem véletlen, hogy az írót kedvelők gyakorlatilag egyik adaptációt sem tartják jónak, de még kielégítőnek se (kivéve a Blade Runnert, de az meg sokak szerint túllép annak a keretein, amit feldolgozásnak lehet nevezni).

Mielőtt elindulhatna egy gondolatmenet erről, még hozzáteszem: hivatzott barátom azt is megjegyezte, a Blade Runnert csak Vangelis zenéje miatt nézte meg, azért ismeri. Kérdezem én: Vangelis sci-fi? Úgy, ahogy van. A Vangelis-jelenség. A Vangelis-féle zenei világ, hangzás.

És ha csak az említett film zenéjére gondolunk? Mi van, ha a film nélkül, lemezről hallgatjuk? "Benne" van-e, amit a filmben látunk (érzünk, gondolunk)? Szóval, sci-fi?